apám titkos élete

Az elemzők majd elemzik, amit elemezni kell, én csak merengek a szavahihetőségen. Külhonból figyelve még döbbenetesebb volt a pénzügyminiszteri mondatokat hallgatni, háttérben a hódmezővásárhelyi zseni finom gesztusaival... Mintha bohózat volna. Mintha önmaguknak játszanának, mindenkit kizárva belőle. Mintha csak ők értenék, hogy ennek az utcaszínháznak mi a tétje. Csak az a baj, hogy a következmények mindenkit érintenek ebben az országban. Ha az "évnyitón" tudni szerettem volna, mi játszódik le a fejekben, akkor most még inkább. Most már hetente jelentünk be csomagokat, havonta hazudunk a bankoknak, hogy mikor és mennyivel csökken az adójuk, naponta vágunk tönkre egy iparágat, vezetünk be vagy ki adókat, és a többi. Már nem arról van szó, hogy unortodox és nem is működik, amit csinálunk, már mi magunk sem hisszük el, amit csinálunk. Már pedig, ahol emberi kapcsolatokról van szó, pláne pénzről, ott a bizalom elsődleges. Ha valakinek már egy szavát sem hiszem, az mindegy, hogy mit ígér.

Ezt így nem lehet.

Kezd kritikus méreteket ölteni a magyarok külföldre szakadása. Volt szerencsét valamennyit külföldön élni, emellett folyamatosan dolgozom külföldiekkel és egyre több külföldön élő rokonom, kollégám, barátom van.

A felsőoktatás mellett erről is markáns véleményem van. Már két beszélgetéssel tartozom a blognak.

A Szkéné még mindig az egyik legjobb budapesti színház. Ezt nem abból az egyszerű tényből szűrtem le, hogy a Képmutatók cselszövése még megfáradtan is lényegesen jobb darab, mint a JESZ-nek a Mara halála bemutató előtt.

Az utóbbi gyenge, harmatos, erőtlen. Miközben sok minden jó lenne benne, ha beleállnának. Nem a színészek gyengék, inkább az egész. Leginkább egy rendező hiányzik belőle. Aki felméri, hogy mit akar, ehhez milyen lehetőségei vannak (elsősorban színészek, de tér, hely, anyagiak), és utána ezt végigviszi. Érezhetően már az elsőnél elakad: koncepciója nem volt, csak ötletei. Ezek helyenként szellemesek. Fülszöveg alapján még tetszetős lehetne, hiszen kíváncsiak vagyunk a kislány-apa kapcsolatra, a férj-feleségre (leggyengébb rész), fiú-anya kapcsolatra. A fiú és az apa szerep erős, főleg a fiú életszerű. Sajnos, Mara viszont gyenge, nem értjük meg. Értjük mit akar mondani, de nem érezzük át. Az ötlet megvan, a koncepció megint hiányzik a folyamatosan reflektáló halotti-áldozati nőkből: fel-felcsillan a lehetőség, ahogy védik a gyermeküket, férjüket, apjukat. Jó lenne az ellenpont a fürdőkád és a temető között: Mara a középpontban van, de nincs jelen. Látjuk a hímneműeket körötte, és látjuk ők hogyan látják őt. És látjuk a nőket, akik védik az előbb még sajnált, de pont a védelemben megutált hímeket. Mert ki ne értené meg az apát, aki rimánkodik a gyermekének, hogy jöjjön le a fáról, meg próbálja kiimádkozni a kádból, de eközben az mosolygósan szarik rá? Meg ki ne értené meg azt a fiút, akinek a félig bomlott agyú anyja nyaggat már megint valamivel, mikor ő most csajozni, bulizni akar menni? De amikor a gyerek azt az apát védi, aki vasalóval fenyegette, vagy azt a fiút, aki például a nagymamát nagyon sohasem ütötte meg?! Talán ugyanazokról beszélünk. Egyszóval a darabban van ötlet, de nem állnak össze egésszé és ezért nagyon alacsony az élvezeti foka. 

Ezzel szemben a Szkéné valami egészen parádéssal állt elő. Csak nem ezen a héten. Fáradt volt a darab. A mögöttem ülő, röfögve röhögcsélő nézőnek pedig innen üzenem, hogy a "fasz üsse ki a fogadat", illetve a metélt ballibertinuson kívül volt más vicces is. A darabbal szemben is vannak, voltak hiányérzeteim, én többet szerettem volna látni a talpnyaló Moliere Tartuffe motivációiból. Egy igazi talpnyaló nem akar ellenséget, és a királynak is kellemetlen - ha pusztán megfelelni akar, akkor máson élezi a nyelvét. Ezt leszámítva viszont a rongyember pőrén állt előttünk - a rongy művész, aki csak elismerést akar. Az ember, aki retteg a királytól, aki a legbensőbb hajlatig, a legutolsó porszemig képes nyalni, megalázkodni, aki retteg a magánytól, aki akár a saját szemének sem hisz, csak legyen egy fiatal lánytest mellette, aki bármit megbocsát, csak legyen neki fia, egyszer kemény.   Amikor Madeleine-nel leszámol. Abban van férfiasság, egyébként szinte semmi. És íróként még Tartuffe - de arról  nem tudunk meg sokat. Moliere egyszerre Tartuffe és Orgon, de leginkább Orgon. És látni, hogyan hullik szét a birodalma, és nincs belső tartás, amire támaszkodhatna. A talpnyaló bukása mindig szánalmas, sohasem méltósággal teli. Egy zseni, aki rongy volt belül. Talán ha más korban élt volna... Talán ha a hatalom más lett volna... De a király az király, és előtte nem ejtjük ki azt a szót, hogy követelem. A király szeszélyes, a király börtönbe vett, de eközben megjutalmaz, a király felemel és eltipor, és hogy én mennyire nem akarok ilyen korban élni! 

Helyenként lubickolnak a szereplők, de helyenként azt érezni, hogy már nincsenek jelen. Hogy már nem érdekli őket. Már-már maguknak bolondoznak, mintha valami jubileumi előadás lenne, és mi, nézők nem értjük. Ezért kár volt, mert sokat rontott az élményen.

Csak ismételni tudom a korábbiakat. A kártyavár összedől Stieg Larsson Millenium-trilógiájának zárókötete. Talán elfárad a sztori, talán a karakterek nem bírnak ennyit – itt már egyre kiszámíthatóbb. Már minden fordulatot előre lehet tudni és érezni, több az izzadságszag. És lehetne még negyedik, ötödik és hatodik rész is. Aki az elsőt elolvasta, aztán a másodikat, már mindent tud. A harmadik után pedig hiányérzete sincs: köszönjük, ezt már ismerjük.

Eric Segal a Love Storyban a szirupból működő giccset alkotott. Hozzá kell tennem, hogy angolul olvastam – elsőre meglepett mennyire primitív nyelvileg. Ez volna hát a bestseller titka? Aztán a borítón felfedeztem, hogy 1500 szavas szókincsre butított nyelvgyakorló változat. Na, bugyuta giccset egyszerűsítve? Gazdag szépfiú, felvágott nyelvű szegény leány, mindent elsöprő szerelem, ellenkező, kőszívű apa, és halál. Már csak a kutya hiányzik, hogy tényleg sírjunk.

És mégis működik. Vitt magával a sztori, érdekelt, és a végén csak sajdult egyet, kicsit párás tekintettel, mert mi a szart lehet csinálni, ha valaki ilyen elementáris érzelem közben, ilyen fiatalon meghal? (A halál az halál, de egy öreg ember valamiért mégis más.)

Pedig volna benne anyag, az apa és a fiú kapcsolata. Mekkora átok a tökéletességre törekvés, mennyire maradunk ennek foglya, lehet-e rendezni egy ilyen kapcsolatot, felfedezhetjük magunkban a szerető fiút, a másikban a szerető apát, stb. És ugyanilyen érdekes probléma lenne a lány helyzete: a magunk gazdagságával még csak elboldogulunk, de a másikéval? Mit kezdjünk saját kisebbrendűségi komplexusunkkal, amikor egy legendás család egyszerű fiába szeretünk bele? A saját sikerünk feldolgozása sem egyszerű, de mennyivel nehezebb lehet a másiké. Ezek csak villanásnyi lehetőségek.

Távolról és halkan, de azért figyelem, mi történik a választási törvény vitájában. Itt már nincsenek érvek, csak a puszta erő: a 2/3 izomból megoldja. Már az előterjesztők sem hiszik, csak csinálják. Eddig a választást kampánnyal, demagógiával, mozgósítással, ingyen sörrel vagy egyéb, ortodox eszközzel kívántak megnyerni.

Most unortodox fairy/scary tale veszi kezdetét... 

Ah, van lejebb, mint a Da Vinci kód. Katherine Neville Nyolcja mindenképp. Döbbenetesen felületes, orbitális tévedések és pontatlanságok. Jaj, ez már regényben is rossz… Szinte lapról lapra lehetne sorolni a tárgyi tévedéseket, most csak kettő, alapvetően más jellegűt említenék. A sivatagban nem úgy izzad az ember, mint a lepencei strandon. Nagyon alacsony a páratartalom, ezért nem csöpög az izzadság, nem folyik a veríték, hanem egy zsíros, tapadós réteg marad az ember bőrén. Ez is nagyon kellemetlen, de egyáltalán nem olyan, mint ahogy a légkondiból kilépő városlakó képzeli. De vegyünk egy történelmi példát: a Bastille-t megostromolták, majd „szuvenírként” széthordták. Az ostrom egyéves évfordulóján gyakorlatilag már nem létezett – a jakobinus diktatúra alatt itt nem voltak kivégzések, és ez nem alternatív történelem, hanem ostoba tárgyi tévedés. De baromság az al-kímia szó eredetének feltárása is, és még hosszasan sorolhatnám. Olyan alapvető félrecsúszások vannak benne, hogy helyenként már arra gyanakodtam, hogy kifinomult groteszkkel állok szembe: lazacos krumpli a sivatagi lebújban?! Ezek után ki kéri számon a figurák sematikusságát, a történetvezetés tipikus fordulatait, zs-kategóriás filmeket idéz minden.

A regény valószínűleg 10 éve lehetett népszerű, már csak a Szent Grált hiányoltam, hogy a teljes összeesküvés bullshit toolkit meglegyen: mórok, rószakeresztesek, szabadkőművesek, és persze a nagy titok.

Ebben a témában Econál jobbat írni nem tudtak, a többi mind olyan, mintha az ő alakjai gyártanák szakmányban a bestsellert. Értenek hozzá, miért is ne? Ennél rosszabb biztos nem lehet.

Doris Lessing (Dalol a fű) ugyanaz a nyomasztó valóság, mint Coetzee-nél (lásd Szégyen) vagy Gardimernél (lásd Őrző). Nekem ennek köszönhetően ilyen a dél-afrikai képem, egy ország, ahova egyáltalán nem vágyom. Annak ellenére sem, hogy van személyes ismerősöm onnan. Az osztálytársadalom rassz alapon is ekülönül: a birtokos fehérek, akik alól a lusta és erőszakos feketék miatt lassan kicsúszik a talaj. Totális válaszfal a két csoport között, és mindig a fehér álláspontot látjuk. Nem, nem akarom száliránnyal szembe fésülni a történelmet: én is fehér vagyok. És ez szinte kizárólag kulturális kérdés, nem bőrszín. És ebben az országban nem érezném otthon magam, sőt félnék és féltenék. Fenyegető fekete embereket látnék a földeken, a poros utakon, útmenti szatócsboltok előtt.

A kilátástalanság olyan mértékű, hogy szemernyi szikrája sem marad a reménynek. Sokkolóan egybevágó víziók: az agresszív, lusta és hazug feketék felfalják a lefelé csúszó fehéreket. Erőszakkal ideig-óráig megvédheted magad, de előbb-utóbb bedarálnak. Ahogy a fehérek maguknak, úgy a feketéknek sem hagynak más utat. Ha létezik sikertelen olvasztótégely, akkor Dél-Afrika ilyen. Ha meg akarjuk érteni, hogy a kommunikáció, sőt a megértés legapróbb szikrája nélkül csak a félelem, fenyegetés és ebből fakadó erőszak marad. A bizalom törékeny, a félelem maradandó.

Mary városlakó. A vidéken ő idegen. Nem csak tájidegen, hanem idegen lesz a házasságában, amit kizárólag a konvenció tart össze, idegen és disszonáns minden hangja a feketékkel, idegen neki az egész világ. És az idegen fél. És félelmeinek tárgya, alanya lesz, és félelmei valóra válnak. Nyomasztó világ – por, pléh házak, brutális hőség. Egy kihalt házasság, ügyetlen és csökönyös férj, élhetetlen élet. Olyan zsákutca, aminek minden rezdülése a kudarccal rezonál – nincs menekvés, még az ég felé sem. 50 fokos bádoglemez fedi el.

Bukott személyiség, bukott házasság, bukott gazdaság, bukott ország – itt minden fekete.

Mellényúlás volt, annyira banális. Nyilván a Szellemírót akartam elolvasni Harristől, és már az első egy-két oldal után gyanús lett. Várjunk ez David Mitchell és Szellemírók. Ez valami más, de helyén van. Szeretem ezt a párhuzamos, egymásba árnyalódó valóságot, ahogy a töredékekből egész épül fel.

Éppen annyira billeg a felszínesség és a mélység határán, hogy azt valósághű modellnek fogadom el. Benne van a ponyva sodró lendülete és hatni akarása, miközben átszakítja a felszínesség kliséit és gondolkodásra kényszerít. Hat rám, képei élnek bennem, még ha nem is okoz maradandó változást.

Önmagában talán a legtöbb novella, amit a regény tartalmaz nem hatolna mélyre. Egy-egy, erőteljes mozdulatokkal, lendületesen, de nem túl cifrázottan odavetett karc. A japán fanatikusok szekta tagról, aki bármilyen terrorista cselekményre képes. Megérteni az elfogadhatatlant – hogyan gondolkodik, érez és viszonyul a külvilághoz az, aki embereket akar mészárolni? Milyen fényt lát, ami vezeti? Valóban csak bomlott elme lenne? Kellő pontossággal odavetett jellemrajz, ahogy távolítja magától a társadalmat (mások, mint én, teljesen mások, nem is emberek, és nem embert ölni nem gyilkosság), a hite felülírja a tényeket (a szellemi vezető érvelés-kizáró dogmatizmusa, bármilyen csoda reális elvárás vele szemben), és hogyan a saját erkölcsi ítéletét zárójelbe rakni ezek által. És akkor egy óriási ugrással Tokióban találjuk magunkat, egy különleges zeneboltban, minden olyan divatja múlt, ahogy talán a dzsessz, ahogy talán a rajongás, ahogy talán a szerelem is. Mint egy misztikus találkozás, már-már elcsöppenő szerelmi történet a lemezbolti eladó és a titokzatos japán-kínai lány között. Megint ugrunk, most már Hong-Kong, sztereotípia a pénzügyi világ törpecápájáról, akinek a fő foglalkozása a pénz tisztára mosása. Pénz, pénz, pénz – miközben tönkremegy a kapcsolata, mert nem lehet gyerekük, szellem költözik a házukba, és totálisan összeomlik minden. A titokzatos pétervári befektető jelentkezik, nem ér be a munkahelyére, már minden összefogott ellene, sétáját már a belső hangok és külső szellemek vezetik, és meghal. Ugrás a Szent Hegyre, ahol a teaáruson végigszalad a történelem. A kínai világot újra írja a kommunista kína, barátból ellenség lesz, a hatalom alsóneműt cserél, a lényege nem változik. A helyi hadúr megerőszakolja, a Mao-cetungi Kína feldúlja, és mindig újra kell kezdeni. A hely és a fa szellemei életben tartják. Ugrás: Mongólia, nyugati utazók. És a testnélküli szellem, aki gazdatestről gazdatestre vándorol és egy régi történet alapján keresi saját eredetét. Egyre közelebb ér hozzá testről testre vándorolva, mongol száguldás. Egy újszülöttbe költözik a végén. Szentpétervár, ahol trükkös tolvajok készülnek a remek festmény lopásra. Mi mindent ki kell bírni ismét a pénzért, szex és krimi, árulás és mészárlás. Remek zanza.

Vladimir Paral Gyilkosok és szeretők könyve minden aktualitása ellenére időtálló könyv. Miközben nyilvánvaló, hogy melyik világban született, melyik világban és mi ellen fogalmaz meg kritikát, egyúttal kiemelkedik belőle és sokkal általánosabb struktúrákra világít rá lézerpontosan. Nem ragad magával, nem szippant be, nem csörgedez tovább bennem, de mégis jó olvasni. Vagy még inkább, tanulságos olvasni. Színházi játék, amiben elnagyolt és groteszk szereplőkre elnagyolt mozdulatokkal tudatosítják, mit is akarnak mondani. Aztán árnyalnak, satíroznak, torzulnak, és már semmi sem fekete-fehér. A világ sokszínűsége a butított karakterek sokaságából is kirajzolható. Ráadásul, ha két-három karakter még fejlődik, helyesebben változik a többiek változatlansága mellett, akkor az egész dinamikáját is értjük. Stílusában eklektikus, a klasszikus regényt meg-megszakítja érzelmi monológok, meghökkentő újsághírek, a szereplőket bemutató életrajzok. Stroboszkópként villant fel egy életfázist a végén a házasságból, jeleneteket, végkifejletig. Csakhogy a dolgok egyre rosszabbul mennek.

Az osztály nélküli társadalom megszülte a legzsigeribb és legőszintébb osztályellenségeket. Háború az emeletek között a fogyasztásik javakért. A nők érdeklődési horizontja kizárólag a férfi: dugástól a férjig tartományokban. A férfiaké is ennél csak annyival bonyolultabb, amennyire az ő váyguk netovábbja a nő bonyolultabb a férfinél.

Talán kicsit túl szimbolikus és túl direkt az utalások rendszere. Az emeletiek a lentiek és fentiek ellen, lakásosok a lakástalanok ellen, és kizárólag a lét határozza meg a tudatot, az üléspont az álláspontot és így tovább. És mindeközben a legzsigeribb lét: enni, inni, fürdeni és dugni. Semmilyen intellektuális kincs nem férkőzik be a vágyak közé. A szerelők nyers naturalitása, a proletariátus legeszményibb legegyszerűsítése, miközben végig azt éreztem, hogy igaz. Hogy maga a lakótelepi valóság sem tiltakozna ellene. Ha belenéznék egy valóságshow mindennapi forgatagába, akkor nem fogadna nagyon más, mint amit szerelők között látok. Zsírban turkáló orgia, sörrel leöblített tömegszex. És a néző elégedetten röfög, kell ennél több? A lét legalsó, de meglehetősen széles bugyraiban a dolgok változatlanok. Alex, a villanyszerelő egy kicsit felette lebeg, ő már rendszer kritika. Az ő cinizmusa már reflektál arra a létre, amiben van. Gátlástalansága rendszerhiba: a nőket egymás után csábítja el, tekeri az ujja köré, és ez alól saját húga sem kivétel. Bár húgát félig meddig azért megerőszakolja, a többieket csak manipulálja. Hol egy numeráért, hol csak, hogy takarítsanak. Ellentétpárként ott virít testvére, Julda, aki viszont a fafejű ártatlanság és vallásosság mintakép: lehetne tragikus mártír, de inkább idegesítő áldozat.

A „karrieristák” innen történő kiemelkedése minimális törekvéssel, nem csoda. A csorda olyan mértékben tapad az iszap langymelegéhez, hogy minden felfelé induló mozgás rakétasebességnek tűnik. Miközben nem. A rendszer torz tükre, pontosabban a torz rendszer valós tükre, hogy teljesítményről természetesen senki sem beszél. Nem érdekes a gyár termelése, nem érdekes a szolgálat, a teljesítmény, a közösség vagy az érték. Ezek az alap-miértek nem feltehetőek. Van, mert lennie kell, és a megkérdezhetetlen miatti cinizmus hatja át. A rendszer sajátos logikájában kell tehát érvényesülni, a teljesítmény hiányában egyértelműen meg nem határozható koordinátatengelyek értékei fognak számítani. Nyilván a piacgazdaság elméleti egyszerűsége és nagyszerűsége a valóság összetettségével fog szembesülni, mégis van erő mindig az elméleti alapvetés bázisához visszanyúlni. Itt ilyen nincs, vagy legalábbis nem vehető komolyan. Ezért felerősödnek, sőt kizárólagossá válnak a kapcsolatrendszerek, nem érthető elvtársi körbekarolások, vendégségek és pofavizitek. Az aláaknázó „networking”. A lakás nem érdem, de nem is szerencse: tudatos törekvés a sajátos rendszerben. Borek, az ártatlan fiú, akit nem fogadnak be sem a szerelők, nem tudja megszerezni Maddát, emelkedik – és folyamatos emelkedése során a kezdeti örömöt a meguntság és elégedetlenség váltja fel. Mindig van felfelé.

Vajon mennyire alakul át a kívánatos fehérmájú munkáslány portréja? Az, ami dagonyázás közepette egy kívánatos friss hús, mennyire mocskos és szennyes test, amikor a tiszta szobából nézzük? Ki ne kívánná meg Maddát az elején? És ki ne érezne együtt Romannal, a tinédzserrel, aki a puha melegséget akarja a család hidegsége közepette? És ki ne látná a végén megvetést, amikor a taknyát, egész esti izzadságát és spermától iszamós testét sörrel öblíti le? Már bottal se piszkálnánk, a nézőpont változott.

Ugyanezen a kopáson megy végig a fehér ruhákba, tisztásságba és az elérhetetlen kádba mártozó igazgató-feleségi test is. A méltóságos Zita Gráfová ráncos asszonnyá aszódik. A felmagasztalt szépség hirtelen részeges pióca lesz. Üléspont és álláspont, mennyire vulgármarxista itt minden.

A két fenti nőalak alapján azt mondanám, hogy itt szó nincs dolgos munkás-paraszt lányról, hanem a nő „csak” szexuális ingerkupac. Akár a maga szabadságjogi, feminista módján: elveszi, ami neki kell, úgy iszik, eszik, alszik és baszik, mint egy férfi, sőt! A végén azonban felbukkan a karrierista Jana, aki szüzességét is a felfelé menetelés cserealapjának tekinti, de szigorúan a jókislány erkölcsi pátoszával: én az arra érdemesnek tartogatom, akivel majd szép lesz az élet, önálló lakás, töméntelen víz a kádban, szépség és tisztaság, aki kiemel és ringat engemet.

Jana és Borek házassága szintén megfutja a maga közhelyes ívét. A kezdeti boldogság, közös emelkedés és álomvilág lassan szürke unalommá, később szorongató ketreccé, megcsalások sorozatává válik. Erkölcs, félrecsúszott élet és hiú remény fojtogató keveréke. Van-e banálisabb az elhízott igazgató és a jó testű, céltudatos titkárnő prágai lopott óráinál?

A világ, amiben mozognak a szereplőink, letaglózóan üres. Nincs honnan és hova, mert döbbenetesen kicsinyesek a célok: egy emeletnyi minden távolság. Egy reggeli mosdásban mérhető az összes különbség. Ahol áthallatszik a múlt és a jövő a padlólemezeken. Törékeny és alig létező az előremozdulás. Ha demotiválni szeretnénk, akkor ezt kell felfedni mindenkinek. A munkás cinizmusa már-már bölcsességnek hat – ezért, minek? Ha kell ő, a simlis, a vagány, a rendszer parazitája mindent megszerez. Semmije sincsen, de bármije lehet. Nincs, ami itt bármit is megtartana, nincs értelme előre lépni, még ha lehet is. Az ürességbe, a feleslegességbe, a céltalanságba ütközünk mindenütt. A tömegben is magányos testek céltalan egymásba csapódása.

És közte marad a szex és a sör.

Ha nekem kell majd egyszer ezen a napon megszólalni, akkor látványosan hallgatni fogok. Politikai vezérszólamok helyett főhajtás.

Én Magyarország miniszterelnökével és leggazdagabb emberével ellentétben, nem vagyok falusi gyerek. Ezért nem is érzem úgy, hogy a mezőgazdasághoz értek. Még szobakertészkedésben is óvatos fogalmazok. Viszont tényleg érdekelne az érdemi vita Ángyán és a "nagy családok" között. Nem a szolnoki ügyvédre gondolok, a baráti körökben történő állami vagyok kótyavetyélést egyértelműen meg és el lehet ítélni.

Ángyán viszont az Ökopolisz rendezvényén arról beszél, hogy a családi gazdaság az egymillió munkahely alapja, a társadalmi béke támasza, a nemzetbiztonság pajzsa. Ez utóbbit tudjuk be a heves buzgalomnak, egy olyan ország, amelyik nyitott gazdasággal rendelkezik, mindent nemzetbiztonsági kockázattá minősíthet pusztán azon az alapon, hogy abból nekünk kevés van és jaj, akkor külföldről kell behozni. A gáztól kezdve a nyersanyagokon át az amerikai filmekig mindent elzárhatnak, megfertőzhetnek, bármivel megzsarolhatnak, ettől nem félni kell, hanem érteni. Ha én attól félek, hogy holnap nem lesz kenyere a családnak, mert válság van, akkor még keményebben dolgozok, megtakarítok, nem pedig búzát vetek. Viszont a másik két érvet érdemes megfontolni.

Az egyik oldalon áll a tőkés, amelyik versenyképes, hatékony és nyereséges mezőgazdasági egységeket hoz létre. Adott esettben a termeléstől kezdve a feldolgozáson át az értékesítésig. Leszorítja az élő munkaerő arányát (és egyébként minden más költséget), részben ettől lesz hatékony, és pár száz ember verejtékes munkájából több tízezer embert fog élelmezni. Ezzel szemben áll az a családi gazdaság, amelyik a rentábilis üzemméret alatt vagy annak határán egyensúlyoz, éppen képes magát eltartani, vagy még azt sem, több ezer ember verejtékes munkája képes szegényesen ellátni éppen tízezret. Ez ángyáni szövegezésben persze a latin-amerikai nagybirtokok kizsákmányoló, monokultúrás rendszere vs. élhető, tradicionális, kisközösségi gazdálkodás ellentétként írható le. Ebben az összefüggésben a nagyüzemek kritikája paraszt-luddizmus, ahol fejőgépeket, traktorokat és hatalmas táblákat akarnak összezúzni, mert ha ezek jönnek, akkor nekünk nem lesz munkánk. Innen nézve a kritika nem több, mint a saját haszonlesés védelme: védjen meg a társadalom engem. Mivé lesz a ceruzahegyező kisiparos, ha jönnek a rotringgyárak?!

Másik oldalon viszont ott áll a társadalmi költség. Eddig előállítottunk száz egységet ezren, és mindenkinek jutott annyi morzsa, hogy megéljen a családjával együtt. Most viszont jön a nagybirtok, ahol ugyan előállítunk százhúsz egységet, de már csak kétszázan, amiből ketten nagyon sokat kapnak, százan alig annyit, mint korábban, és kilencvennyolcan kevesebbet. (Nem értek hozzá, a számok és arányok légből kapottak - pedig lényegesek lennének.) Nyolcszázan pedig ott vannak az utcán. Elszegényednek, elnyomorodnak, és végül elszenderülnek. A társadalmi költség abban van, hogy ezekkel az emberekkel, családokkal, generációkkal valamit kezdeni kell. És ennek súlyos költségei lesznek: nincs esélyük magukat eltartani, a szolidaritás pedig extra erőfeszítést igényel a társadalmi többi részétől. Ángyán azt mondja, hogy 460 ezer emberből, 80 ezer bérmunkás van, és ebből csak 50 ezret foglalkoztatnak a tőkés társaságok, ellenben ők birtokolják a földek 50 %-át. 

Nem értek hozzá, de ez a vita érdekelne. Mert egyik oldalról nem szabad, hogy az ágazat elpuhuljon. (Erről remek cikk a portfolio-n, íme.) Azt nem lehet, hogy mesterségesen torzítom a versenyt, szándékosan nem engedem fejlődni a szektort, mert akkor jaj, kevesebb embernek tud majd munkát adni, és jaj, micsoda társadalmi költségek. A saját fejlődésre képtelenségétől nem szabad megvédeni az agráriumot (sem). Ha így gondolkodnánk, akkor még mindig valami nyomorult ugarolással és ökörvonta ekével kéne szerencsétlenkedni, és akkor lennének csak igazán szegényeink. Másik oldalról viszont az állam és az EU masszívan torzít, ezt a keretrendszert igenis figyelembe kell venni. Ha már így sem, úgy sem piaci alapon osztjuk a támogatást, földet vagy bármit, akkor hangsúlyosak legyenek a társadalmi költségek és hasznok. Az valóban ne legyen, hogy egy-két társaság nyereségeként jelentkezzen az, ami a rendszerbe állami támogatásként adtunk oda, és emellé még párszázezer munkanélkülit létminimum felett kell tartani. Az viszont elemi közösségi érdek, hiszen ez a fejlődésünk motorja, hogy egyre hatékonyabban működjünk - a hatékonyság növelésével teremtjük meg az esélyt arra, hogy kevesebb munkával jobban éljünk. Ez az a luxus, amiben most vagyunk. Ezt nem vehetjük el sem magunktól, sem a következő generációktól azért, mert megijedünk a most jelentkező társadalmi költségektől.

Az pedig kifejezetten pikáns lenne, ha ezt a vitát a családi gazdaságok nagy védelmezője Magyarország leggazdagabb családi vállalkozásának kocabeszerzési vezetőjeként folytathatná le a tulajdonossal. Csak közvetítsék, engem érdekel. És nem teljesen tét nélkül: ez a probléma a miénk, és valami történni fog. A kérdés az, hogy a kialakuló megoldás mennyire lesz sikeres.