Doris Lessing (Dalol a fű) ugyanaz a nyomasztó valóság, mint Coetzee-nél (lásd Szégyen) vagy Gardimernél (lásd Őrző). Nekem ennek köszönhetően ilyen a dél-afrikai képem, egy ország, ahova egyáltalán nem vágyom. Annak ellenére sem, hogy van személyes ismerősöm onnan. Az osztálytársadalom rassz alapon is ekülönül: a birtokos fehérek, akik alól a lusta és erőszakos feketék miatt lassan kicsúszik a talaj. Totális válaszfal a két csoport között, és mindig a fehér álláspontot látjuk. Nem, nem akarom száliránnyal szembe fésülni a történelmet: én is fehér vagyok. És ez szinte kizárólag kulturális kérdés, nem bőrszín. És ebben az országban nem érezném otthon magam, sőt félnék és féltenék. Fenyegető fekete embereket látnék a földeken, a poros utakon, útmenti szatócsboltok előtt.
A kilátástalanság olyan mértékű, hogy szemernyi szikrája sem marad a reménynek. Sokkolóan egybevágó víziók: az agresszív, lusta és hazug feketék felfalják a lefelé csúszó fehéreket. Erőszakkal ideig-óráig megvédheted magad, de előbb-utóbb bedarálnak. Ahogy a fehérek maguknak, úgy a feketéknek sem hagynak más utat. Ha létezik sikertelen olvasztótégely, akkor Dél-Afrika ilyen. Ha meg akarjuk érteni, hogy a kommunikáció, sőt a megértés legapróbb szikrája nélkül csak a félelem, fenyegetés és ebből fakadó erőszak marad. A bizalom törékeny, a félelem maradandó.
Mary városlakó. A vidéken ő idegen. Nem csak tájidegen, hanem idegen lesz a házasságában, amit kizárólag a konvenció tart össze, idegen és disszonáns minden hangja a feketékkel, idegen neki az egész világ. És az idegen fél. És félelmeinek tárgya, alanya lesz, és félelmei valóra válnak. Nyomasztó világ – por, pléh házak, brutális hőség. Egy kihalt házasság, ügyetlen és csökönyös férj, élhetetlen élet. Olyan zsákutca, aminek minden rezdülése a kudarccal rezonál – nincs menekvés, még az ég felé sem. 50 fokos bádoglemez fedi el.
Bukott személyiség, bukott házasság, bukott gazdaság, bukott ország – itt minden fekete.
