A Szkéné még mindig az egyik legjobb budapesti színház. Ezt nem abból az egyszerű tényből szűrtem le, hogy a Képmutatók cselszövése még megfáradtan is lényegesen jobb darab, mint a JESZ-nek a Mara halála bemutató előtt.
Az utóbbi gyenge, harmatos, erőtlen. Miközben sok minden jó lenne benne, ha beleállnának. Nem a színészek gyengék, inkább az egész. Leginkább egy rendező hiányzik belőle. Aki felméri, hogy mit akar, ehhez milyen lehetőségei vannak (elsősorban színészek, de tér, hely, anyagiak), és utána ezt végigviszi. Érezhetően már az elsőnél elakad: koncepciója nem volt, csak ötletei. Ezek helyenként szellemesek. Fülszöveg alapján még tetszetős lehetne, hiszen kíváncsiak vagyunk a kislány-apa kapcsolatra, a férj-feleségre (leggyengébb rész), fiú-anya kapcsolatra. A fiú és az apa szerep erős, főleg a fiú életszerű. Sajnos, Mara viszont gyenge, nem értjük meg. Értjük mit akar mondani, de nem érezzük át. Az ötlet megvan, a koncepció megint hiányzik a folyamatosan reflektáló halotti-áldozati nőkből: fel-felcsillan a lehetőség, ahogy védik a gyermeküket, férjüket, apjukat. Jó lenne az ellenpont a fürdőkád és a temető között: Mara a középpontban van, de nincs jelen. Látjuk a hímneműeket körötte, és látjuk ők hogyan látják őt. És látjuk a nőket, akik védik az előbb még sajnált, de pont a védelemben megutált hímeket. Mert ki ne értené meg az apát, aki rimánkodik a gyermekének, hogy jöjjön le a fáról, meg próbálja kiimádkozni a kádból, de eközben az mosolygósan szarik rá? Meg ki ne értené meg azt a fiút, akinek a félig bomlott agyú anyja nyaggat már megint valamivel, mikor ő most csajozni, bulizni akar menni? De amikor a gyerek azt az apát védi, aki vasalóval fenyegette, vagy azt a fiút, aki például a nagymamát nagyon sohasem ütötte meg?! Talán ugyanazokról beszélünk. Egyszóval a darabban van ötlet, de nem állnak össze egésszé és ezért nagyon alacsony az élvezeti foka.
Ezzel szemben a Szkéné valami egészen parádéssal állt elő. Csak nem ezen a héten. Fáradt volt a darab. A mögöttem ülő, röfögve röhögcsélő nézőnek pedig innen üzenem, hogy a "fasz üsse ki a fogadat", illetve a metélt ballibertinuson kívül volt más vicces is. A darabbal szemben is vannak, voltak hiányérzeteim, én többet szerettem volna látni a talpnyaló Moliere Tartuffe motivációiból. Egy igazi talpnyaló nem akar ellenséget, és a királynak is kellemetlen - ha pusztán megfelelni akar, akkor máson élezi a nyelvét. Ezt leszámítva viszont a rongyember pőrén állt előttünk - a rongy művész, aki csak elismerést akar. Az ember, aki retteg a királytól, aki a legbensőbb hajlatig, a legutolsó porszemig képes nyalni, megalázkodni, aki retteg a magánytól, aki akár a saját szemének sem hisz, csak legyen egy fiatal lánytest mellette, aki bármit megbocsát, csak legyen neki fia, egyszer kemény. Amikor Madeleine-nel leszámol. Abban van férfiasság, egyébként szinte semmi. És íróként még Tartuffe - de arról nem tudunk meg sokat. Moliere egyszerre Tartuffe és Orgon, de leginkább Orgon. És látni, hogyan hullik szét a birodalma, és nincs belső tartás, amire támaszkodhatna. A talpnyaló bukása mindig szánalmas, sohasem méltósággal teli. Egy zseni, aki rongy volt belül. Talán ha más korban élt volna... Talán ha a hatalom más lett volna... De a király az király, és előtte nem ejtjük ki azt a szót, hogy követelem. A király szeszélyes, a király börtönbe vett, de eközben megjutalmaz, a király felemel és eltipor, és hogy én mennyire nem akarok ilyen korban élni!
Helyenként lubickolnak a szereplők, de helyenként azt érezni, hogy már nincsenek jelen. Hogy már nem érdekli őket. Már-már maguknak bolondoznak, mintha valami jubileumi előadás lenne, és mi, nézők nem értjük. Ezért kár volt, mert sokat rontott az élményen.
