Vladimir Paral Gyilkosok és szeretők könyve minden aktualitása ellenére időtálló könyv. Miközben nyilvánvaló, hogy melyik világban született, melyik világban és mi ellen fogalmaz meg kritikát, egyúttal kiemelkedik belőle és sokkal általánosabb struktúrákra világít rá lézerpontosan. Nem ragad magával, nem szippant be, nem csörgedez tovább bennem, de mégis jó olvasni. Vagy még inkább, tanulságos olvasni. Színházi játék, amiben elnagyolt és groteszk szereplőkre elnagyolt mozdulatokkal tudatosítják, mit is akarnak mondani. Aztán árnyalnak, satíroznak, torzulnak, és már semmi sem fekete-fehér. A világ sokszínűsége a butított karakterek sokaságából is kirajzolható. Ráadásul, ha két-három karakter még fejlődik, helyesebben változik a többiek változatlansága mellett, akkor az egész dinamikáját is értjük. Stílusában eklektikus, a klasszikus regényt meg-megszakítja érzelmi monológok, meghökkentő újsághírek, a szereplőket bemutató életrajzok. Stroboszkópként villant fel egy életfázist a végén a házasságból, jeleneteket, végkifejletig. Csakhogy a dolgok egyre rosszabbul mennek.
Az osztály nélküli társadalom megszülte a legzsigeribb és legőszintébb osztályellenségeket. Háború az emeletek között a fogyasztásik javakért. A nők érdeklődési horizontja kizárólag a férfi: dugástól a férjig tartományokban. A férfiaké is ennél csak annyival bonyolultabb, amennyire az ő váyguk netovábbja a nő bonyolultabb a férfinél.
Talán kicsit túl szimbolikus és túl direkt az utalások rendszere. Az emeletiek a lentiek és fentiek ellen, lakásosok a lakástalanok ellen, és kizárólag a lét határozza meg a tudatot, az üléspont az álláspontot és így tovább. És mindeközben a legzsigeribb lét: enni, inni, fürdeni és dugni. Semmilyen intellektuális kincs nem férkőzik be a vágyak közé. A szerelők nyers naturalitása, a proletariátus legeszményibb legegyszerűsítése, miközben végig azt éreztem, hogy igaz. Hogy maga a lakótelepi valóság sem tiltakozna ellene. Ha belenéznék egy valóságshow mindennapi forgatagába, akkor nem fogadna nagyon más, mint amit szerelők között látok. Zsírban turkáló orgia, sörrel leöblített tömegszex. És a néző elégedetten röfög, kell ennél több? A lét legalsó, de meglehetősen széles bugyraiban a dolgok változatlanok. Alex, a villanyszerelő egy kicsit felette lebeg, ő már rendszer kritika. Az ő cinizmusa már reflektál arra a létre, amiben van. Gátlástalansága rendszerhiba: a nőket egymás után csábítja el, tekeri az ujja köré, és ez alól saját húga sem kivétel. Bár húgát félig meddig azért megerőszakolja, a többieket csak manipulálja. Hol egy numeráért, hol csak, hogy takarítsanak. Ellentétpárként ott virít testvére, Julda, aki viszont a fafejű ártatlanság és vallásosság mintakép: lehetne tragikus mártír, de inkább idegesítő áldozat.
A „karrieristák” innen történő kiemelkedése minimális törekvéssel, nem csoda. A csorda olyan mértékben tapad az iszap langymelegéhez, hogy minden felfelé induló mozgás rakétasebességnek tűnik. Miközben nem. A rendszer torz tükre, pontosabban a torz rendszer valós tükre, hogy teljesítményről természetesen senki sem beszél. Nem érdekes a gyár termelése, nem érdekes a szolgálat, a teljesítmény, a közösség vagy az érték. Ezek az alap-miértek nem feltehetőek. Van, mert lennie kell, és a megkérdezhetetlen miatti cinizmus hatja át. A rendszer sajátos logikájában kell tehát érvényesülni, a teljesítmény hiányában egyértelműen meg nem határozható koordinátatengelyek értékei fognak számítani. Nyilván a piacgazdaság elméleti egyszerűsége és nagyszerűsége a valóság összetettségével fog szembesülni, mégis van erő mindig az elméleti alapvetés bázisához visszanyúlni. Itt ilyen nincs, vagy legalábbis nem vehető komolyan. Ezért felerősödnek, sőt kizárólagossá válnak a kapcsolatrendszerek, nem érthető elvtársi körbekarolások, vendégségek és pofavizitek. Az aláaknázó „networking”. A lakás nem érdem, de nem is szerencse: tudatos törekvés a sajátos rendszerben. Borek, az ártatlan fiú, akit nem fogadnak be sem a szerelők, nem tudja megszerezni Maddát, emelkedik – és folyamatos emelkedése során a kezdeti örömöt a meguntság és elégedetlenség váltja fel. Mindig van felfelé.
Vajon mennyire alakul át a kívánatos fehérmájú munkáslány portréja? Az, ami dagonyázás közepette egy kívánatos friss hús, mennyire mocskos és szennyes test, amikor a tiszta szobából nézzük? Ki ne kívánná meg Maddát az elején? És ki ne érezne együtt Romannal, a tinédzserrel, aki a puha melegséget akarja a család hidegsége közepette? És ki ne látná a végén megvetést, amikor a taknyát, egész esti izzadságát és spermától iszamós testét sörrel öblíti le? Már bottal se piszkálnánk, a nézőpont változott.
Ugyanezen a kopáson megy végig a fehér ruhákba, tisztásságba és az elérhetetlen kádba mártozó igazgató-feleségi test is. A méltóságos Zita Gráfová ráncos asszonnyá aszódik. A felmagasztalt szépség hirtelen részeges pióca lesz. Üléspont és álláspont, mennyire vulgármarxista itt minden.
A két fenti nőalak alapján azt mondanám, hogy itt szó nincs dolgos munkás-paraszt lányról, hanem a nő „csak” szexuális ingerkupac. Akár a maga szabadságjogi, feminista módján: elveszi, ami neki kell, úgy iszik, eszik, alszik és baszik, mint egy férfi, sőt! A végén azonban felbukkan a karrierista Jana, aki szüzességét is a felfelé menetelés cserealapjának tekinti, de szigorúan a jókislány erkölcsi pátoszával: én az arra érdemesnek tartogatom, akivel majd szép lesz az élet, önálló lakás, töméntelen víz a kádban, szépség és tisztaság, aki kiemel és ringat engemet.
Jana és Borek házassága szintén megfutja a maga közhelyes ívét. A kezdeti boldogság, közös emelkedés és álomvilág lassan szürke unalommá, később szorongató ketreccé, megcsalások sorozatává válik. Erkölcs, félrecsúszott élet és hiú remény fojtogató keveréke. Van-e banálisabb az elhízott igazgató és a jó testű, céltudatos titkárnő prágai lopott óráinál?
A világ, amiben mozognak a szereplőink, letaglózóan üres. Nincs honnan és hova, mert döbbenetesen kicsinyesek a célok: egy emeletnyi minden távolság. Egy reggeli mosdásban mérhető az összes különbség. Ahol áthallatszik a múlt és a jövő a padlólemezeken. Törékeny és alig létező az előremozdulás. Ha demotiválni szeretnénk, akkor ezt kell felfedni mindenkinek. A munkás cinizmusa már-már bölcsességnek hat – ezért, minek? Ha kell ő, a simlis, a vagány, a rendszer parazitája mindent megszerez. Semmije sincsen, de bármije lehet. Nincs, ami itt bármit is megtartana, nincs értelme előre lépni, még ha lehet is. Az ürességbe, a feleslegességbe, a céltalanságba ütközünk mindenütt. A tömegben is magányos testek céltalan egymásba csapódása.
És közte marad a szex és a sör.
