apám titkos élete

Újabb kérdéseket kap Brüsszelben, miközben tudjuk, hogy színjáték az egész, kicsit megszorongatják, de a végén átengedik. A végeredményt előre tudjuk, csak előtte még kiosztanak nekünk egy-két kokit és sallert, csuklóztatnak, homlokráncolás és szemöldökfelhúzás, de persze kenyértörésre nem kerül sor. Navracsics izzad.

Ha a végeredmény miatt nem is, egyébként elgondolkodtató volt a meghallgatás.

A kérdések jól jelzik, hogy milyen kép él rólunk, magyarokról, vagy még inkább Magyarországról, az EU-n belül. Nyilván nem vagyunk diktatúra, és a Mein Kampf sem lesz kötelező irodalom, hiszen a kérdező képviselők is játszanak a saját közönségük felé, de mégis jelzik, hogy az EU klubban ciki úgy demokráciát építeni, ahogy mi tesszük, ciki úgy értelmezni a sajtószabadságot, ahogy mi tesszük, ciki úgy oktatást irányítani, ahogy mi tesszük. Egy autoriter, fél-balkáni ország vagyunk. Vagy tán egészen az. 

Navracsics zseniális politikus úgy válaszol, hogy nem válaszol, pontosan ismeri ennek a klubnak a játékszabályait, jól kimért üzenetekkel és steril mondatokkal hessegeti el az aggodalmakat. Tudja, hogy Brüsszelben nem megy az a kikacsintás, ami itthon, hogy unortodox gazdaságpolitika, hogy nem liberális demokrácia, hogy máshogy kiegyensúlyozott sajtó... Ezek ott fosztó képzők, éppen úgy, ahogy az ötvenes években a népi volt, lásd népi demokrácia. Navracsics pontosan érzi, hogy itt már nincs akol meleg, ahol egy mosollyal el lehet intézni a hirtelen milliárdossá váló holdudvar vagyongyarapodását firtató kérdéseket, ahol költségtérítésre lehet keresztelni a tandíjat, államosítani a magánnyugdíjpénztárakat, és még hosszasan sorolhatnánk, az újságíró erre pedig megírja, hogy aki fanyalog az kígyóvállú, kutyafejű tatár, bérenc, imperialista, és a többi. A nép ezekután bólogat. Navracsics pontosan tudja azt, hogy jelentős része annak, amihez itthon kormánytagként a nevét adta, az ciki. Brüsszelben ciki, nálunk persze több. Fájóan erkölcstelen, onnan nézve egyszerűen csak 'az ezek ilyenek' legyintése.

Navracsics nem áll bele a vitába. Ő az a holdudvar, akinek tisztességét erősen kikezdte a kormányzás, aki maga is vívódott, hogyan is került Lázár Jánosokkal, Bayer Zsoltokkal vagy Rogán Antalokkal egy csapatba, miként tapadhat a nevéhez az Alkotmány preambuluma, a bíróság átszervezése, alkotmánybíróság felszámolása, és még hosszasan sorolhatnánk. Ő inkább európai Magyarországot akart, most Brüsszelig fut, és ott már azoknak játszik, ahova úgy érzi maga is tartozik. Rólam kérdezzenek, és a kormány miatt ne engem vádoljanak - mondja. Demokrata vagyok, hiszek a sajtószabadságban, hiszek Európában, az európai értékekben - ő nem Orbán Viktor, aki gyurcsányi cinizmussal vágta vagy vágná a képükbe: miazhogysőt! Ez az igazi demokrácia, ez az igazi sajtószabadság, ez az igazi gazdaságpolitika, Önök hanyatlanak és  Budapest az új Róma. Óriási különbség, hogy Orbán hazafelé játszott, itt akar miniszerelnök lenni, korona nélküli király - és ha ennek az az ára, hogy szalonképtelen Brüsszelben, ám legyen! (Putyini logika visszhangzik a Kárpátok között.) Navracsics EU biztos akar lenni, oda akar tartozni. Navracsics tökéletes szimbóluma annak a pár százezer magyarnak, akinek elege lett az itteni viszonyokból, és kiment. Brüsszelbe, Londonba, Németországba, Hollandiába - az országot megváltoztatni nem tudja, és döntenie kellett. Mert európaiként nem lehetett itthon többségben.

és benne összpontosult az ún. baloldali tömörülés összes kudarca. Ezt az embert elég leigazolni, és onnan biztosan lesz egy értelmiségi megmondó emberünk, aki százszázalékos magabiztossággal megmagyarázza, hogy miért van neki igaza, és nem az országnak. Életében nem találkozott még valós problémával, csak politikai kérdésekkel, amiről belvárosi értelmiségi barátaival nagyokat vitatkozhat bikram jóga után egy hipszter kocsmában. Ha ő ad tanácsokat Bajnai Gordonnak, akkor nincs mit csodálkozni, hogy a megváltóból hogyan lett eredmény után kapaszkodó politikai ripacs. (A Fideszt ez sokkal jobban érzi: amíg Bajnaiban volt potenciált, őt ütötték-vágták, aztán amikor látták, hogy reménytelen, szépen visszatértek a Gyurcsány/Hagyó-akikomcsiazlop stigmatizálásra, illetve Mesterházy-MSZP vonalra.)

Az már régóta nem lep meg, hogy az MSZP-nek nincs mondanivalója, görcsösen ragaszkodik a hatalomhoz, saját belső játszmái alapján felszínre tolja a saját első emberét, de ennyi. Aki ebben a vakondháborúban jó, abból lesz az első ember. (Az MSZP-nek akkor volt utoljára elképzelése, hogy mit kéne csinálni, amikor Horn Gyula állt az élén. Utána röhej számba ment, hogy lasszóval keresték ki fog Orbánnal szemben veszíteni. Majdnem reaktiválták Németh Miklóst. De értettek az üzenetek nyelvén, jött a román ijesztegetés, a köteles beszéd, meg száz napos program: a mindennapi demagógia bája, hogy Medgyessy miniszterelnök lehetett.) Arról nem is beszélve, hogy amikor találnak egy választási versenylovat, a remek demagóg Gyurcsányt, az pedig teljesen alkalmatlan kormányzásra. Viszont ekkoriban még a mondanivaló nélküliséget jól leplezte, hogy a politikai szlogenek szintjén értették a népet, volt érzékük, volt apparátusuk és volt holdudvaruk. Most ezt is elvesztették, totálisan. A legelképesztőbb, hogy ez nem zavarja őket. A választás éjszakáján Vona Gábor és csapata volt szomorú. A Fidesz és az LMP jogosan örült, de a többieken semmi nem látszott abból, hogy itt egy választást vesztettek el. Tovább szőtték az alternatív valóságukat, ahol az egymáshoz képesti pozíció számít. Hogy Fodor vagy Gyurcsány, hogy Bajnai vagy Mesterházy, hogy ... Ez rajtuk kívül senkit nem érdekel. (Emlékszünk még a nyomtatott sajtó háborújára? Én már akkor is röhögtem, hogy nem azzal kéne foglalkozni, hogy Népszabadság vagy Magyar Nemzet, hanem hogy index, origo vagy bárki más. Ez a jövő, a többiek jól ellesznek, hogy ők a legolvasottabb napilap, csak éppen pár ezer "közületi" előfizetője lesz, ha a nyugdíjasok következő generációja következik, és már most a "kormányzati" reklámból él. Valahogy így jár a baloldali kakasviadal győztese is, hogy övé a szemétdomb, csak már senki sem akar azon kapirgálni.) 

Bajnainál azt hittem, hogy messziről jött ember. Legalábbis látott már vakondtúráson kívüli világot. Úgy neki menni a kampánynak, hogy nem foglalkozom a Fidesz elmúlt négy évével?! Itt hibát hibára halmoztak, és ahogy őket hatalomba röpítette Gyurcsány ámokfutása, legalább ilyen trambulin lett volna az alkotmány, a magánnyugdíjpénztárak, az oktatásügy, a közgép, a trafikmutyi, a bírósági átalakítás, az ügyészség, a takarékbank lenyúlás, stadionépítés és még oldalszám sorolhatnám. Erre nem tudott még csak utalni sem? (Szigetvári megmagyarázná, hogy de igen, egy helyi gyűlés vagy a soha nem olvasott röpirat 102. oldalán tételesen szerepel.) De úriemberek, magukkal foglalkoznak. Van itt valaki, aki emlékszik egy választási szlogenre? Eszébe jut valakinek ilyen? Magyarország jobban teljesít. Húzzunk bele. Rosszabbul élünk, mint négy éve. És most? Mi volt a szlogen? Vagy sikerült három, öt, tíz pontban összefoglalni, hogy mi változik, ha ők kerülnek kormányra? Megszűnik az orbáni uralom, de ezen kívül? Hogy eltöröljük a tandíjat, nem lesz vizitdíj, nem lesz gázáremelés? Hogy száznapos programban adunk 50%os béremelést ennek vagy annak? Hogy lesz új alkotmány? Vagy bármi ilyenre emlékszik valaki? Erre mondom azt, hogy nem csak a vízió hiányzik, hanem a politikai kommunikáció legalapvetőbb ismerete is. 

És tökéletesen egyetértek Schifferrel, hogy ezek 2018-ban sem fogják leváltani Orbánt, hanem csak állnak a Szabadság téren, egymásba hátba veregetve bontják a kordont a fasiszta emlékmű körül, mert erre tudnak még összekürtölni száz embert. Szebb jövőt, elvtársak!

(Borzalmasan dühít, hogy a gyurcsányi ámokfutással konkuráló, hihetetlenül fals irányba menő kormányzati politika ismételten kétharmados fölénnyel győz. Lehet, hogy így is, úgy is győzött volna, akkor azt mondom, hogy ilyen az ország, Kádár népe:  fúj piac és verseny, állam adta, állam vette, nekem jár, mocskos tőkés, kétkezi munka, acél- és vas országa, mindenki hülye, csak mi nem, meg a futball(stadion). De amikor a részvételi adatok azt a személyes élményemet erősítik, hogy nincs igazi alternatíva (arról nem beszélve, hogy egy fidesz szimpatizánst ezzel az alternatívával nem lehet meggyőzni, hogy tegyed már az ikszet máshova, ha neked sem tetszik), akkor hadd szidjam már ezt az impotens ellenzéket is, hogy hagyta újrázni a fiúkat.)

A Jövedelmező állás az elmúlt évek egyik legjobb színházi kezdeményezése. Messze nem a legjobb darab, de bátor, kísérletező, kikacsintó, bevonó, újító - és mindezt úgy teszi, hogy nem csak ők, hanem a közönség is élvezi.

Apropó közönség, én őszintén sajnáltam, hogy több, teljesen egyirányú aktuálpolitikai kiszólás fért bele a darabba. Ez most vagy olcsó populizmus vagy észre se vesszük, hogy nem csak ez Magyarország. (Országhatáron kívül ezek nyilván végképp érthetetlen utalások.) Ha polgárt (kicsit vagy budait, hipstert, belvárosit, stb.) akarunk pukkasztani, akkor a közönség soraiból feláll valaki és beleordítja a kihunyó lámpák árnyékába: Szebb jövőt! (Tényleg érdekelne, hogy mi történik - "világnézetileg" nagyon zárt közönség előtt könnyű belterjes célzásokkal operálni, de mi lenne, ha a közönség ebből kilépne?)

A darab hatalmas erénye, hogy keverednek benne a műfaji elemek, élőzenétől a klasszikus színházi produkción át, az élőképig kimerevített beállításokon át a táncos műfajig. Nyilván ebből a színház és az élőzene, ami dominál. Komédia, szatíra és helyenként rögvalóság. Ügyesen táncol, helyenként tényleg eldönthetetlen módon, hogy valóban ennyire közhelyesen gondolkodik vagy nyilván kikacsint a közönségre, hogy nem, ezek most sematikus alakok, végletekig lecsupaszított figurák és szituációk. A darab alapkonfliktusa maga a közhely: az erkölcstelen, de jól fizető állás vs. az erkölcsileg vállalható, de szegény élet. Ezt fekete-fehérig van megvilágítva: nincsenek átmenetek, csak éles kontúrok. Nincs kicsit jobb lét vállalható kompromisszumokért vagy a totális erkölcsi lezüllés visszautasítása a krőzusi gazdagságért, hogy az amerikai álomról már ne is beszéljünk, hogy valaki a garázsból teljesen tisztességesen megvalósítja önmagát, és nem mellesleg gazdag lesz. Ennek a korrupt világnak viszont minden sztereotípiája jelen van: az idős pénzes pasi, ahogy nyammogva, lanyha férfiassággal hatol a fiatal, pénzért megkapható vidéki feleség hátsójába (a darab emblematikus képe, ahogy ez a pillanat megáll a levegőben, pontosabban fitness matracon); a fiatal, lelkes forradalmár, aki kocsmában váltja meg a világot, aki visszautasítja a rokon bátyámuram segítségét; a törekvő, ostoba senki, aki táskacipelőből irodavezető lesz, a jólétbe beleőrülő, megvert, tűrő szép lány a bundájába kapaszkodva; a pénzéhes anyós, aki csak a jó partit keresi a lányainak, és saját félrecsúszott életét a lányai pénzes házasságában tudja helyrehozni. Nincs átmenet, ez a végletesen romlott kor (a cári és putyini Oroszország időtlensége a mai Magyarországon), ahol vagy erkölcs vagy jólét, vagy fekete vagy fehér. Helyenként olyan átéléssel felvillantva, hogy nem csodálkoznék, ha tényleg hinnének benne, ha tényleg azt hiszik, nincs olyan, hogy valaki a saját munkájából gazdag. Mintha a gazdagság kizárólag erkölcsi választás lenne - mintha tényleg csak elég egy döntés, hogy én egy szar alak vagyok, és ettől már dől is a pénz. Segítek, ez így még kevés lesz, szar alakból jóval több van, mint gazdag szar alakból.

Egy ilyen világban egyáltalán nem feloldás, amikor megbukik a rendszer kegyeltje, hiszen a rendszer él tovább, csak a figurák cserélődnek. Nem tudni, hogy a darab valóban ebben hisz-e ebben. Többször az az érzésem, hogy igen, miközben ki kéne néznie a színpadra, budai és belvárosi elit, nagy része biztos nem korrupt gazdagként gondol magára, de vajon hogyan gondol a világra? A világ ilyen, csak én nem?

A darab egyébként legszórakoztatóbb pontja az indító dokumentumfilm. Az egyszeri ember esete a korrupcióval és az ez ellen küzdő bűnelhárítással. A totális bénázás benne a szomorú valóságban. Az élet groteszk, a színház innentől már egészen valószerű. Vajdai Vilmos rendezése a Katona legszebb napjait idézi (ledaráltak), a színpadkép (vetített paravánok, végig jelenlévő Puszi együttes, egymástól csak leválasztott színpadi terek, stb.) frappáns válasz a szűkös büdzsére és a kőszínházak ötlettelen díszleteire, Hegedűs D., aki számomra elviselhetetlenül egysíkú a Vígben itt egészen elviselhetővé válik, Thúróczy talpnyaló átlagembere eszköztelenül is zseniális, Szabó Simon szabósimonos (ezt a bárgyú bunkót bármikor csuklóból kirázza) - kettőjük közötti kapocs erősen ágyazódik az érintésekben, Thúróczy lekezelő paskoló pofonjaitól egészen, ahogy Szabó térden állva, az igazi bunkók erőszakos előzékenységével leszopja, és több mint kötelezőt hoz a két bárgyú lány (Gera Marina, Gergely Katalin) is. Lázár Kati alakítása pedig átütően erősen, annyira, hogy sokszor már nem látjuk a színpadot, hanem csak egy nőt, aki bazmegol és azt ordítja: PÉNZT, PÉNZT, PÉNZT! Külön taps azért, ahogy a fogyatékosokat az előadás részévé tették - tökéletesen beleilleszkedtek, semmilyen mesterkélt erőlködés nem volt a jelenlétükben. Gratulálok!

Hol is kezdjem?

Hé, emberek! Nincs valakinek jegye a Sirájra? 30 ezret adok érte!

Te, figyelj, a Pintér Bélára a Szkénében nem tudsz jegyet szerezni? Nem gond, ha egy kicsit drágább, csak valamikor a télen szeretnénk az egyikre bejutni.

NEM.

A fentiek a szocialista hiánygazdaság jeleit mutatják. Nem drága, de nincs. Ha egy jól működő struktúra volna, akkor nyilván növelnék az előadásszámot és nyilván emelnék a jegyárakat, esetleg nagyobb helyre költöztetnék a produkciót (lásd Katona Top Dogs, bár a Kamrában volt az igazi). Különösen akkor, ha ezzel párhuzamosan, főleg a független színházak, azon sopánkodnak, hogy nincs pénz, nincs támogatás. A néző fizetne, a színház játszana, a színházcsinálók pedig tisztességesen keresnének. Ja, és így lehetne az államtól független. Akkor miért nem?

Bemutatkozom: én vagyok a néző. Több független színházi produkciót nézek meg, mint az átlag. Több színházi előadást nézek meg, mint az átlag. Rengeteg produkciónál szembesülök azzal, hogy nehézkes jegyet kapni rá. A Katonában pár nap alatt elkapkodják a jegyet. A Nemzeti Színház tavaly képtelen volt annyit és azt játszani – a borzalmas Tanítónőt leszámítva, meg az egyébként zseniális Egyszer élünket - hogy arra jegyet lehessen kapni. Hónapról hónapra összeomlott a jegyértékesítés, mind az interneten, mind az Andrássy úton. Siráj azóta elszállt, viszont Pintér Bélára a Szkénébe tényleg nem lehet jegyet kapni. Hónapokkal előre kell tervezni, ha az Átriumban vagy a Trafóban szeretnénk látni. Vígszínházban utolérhetjük még a Mephistot, bár kérdéses, hogy minek. Madách az Operaház Fantomja? Szintén. De vehetjük a gyerek előadásokat is Kip-Koptól (Kolibri) a Minden egér szereti a sajtot-ig (Bábszínház): pedig egyik se éppen mai darab. Persze, ha valakit nem érdekel, hogy mit néz meg, csak színház legyen, akkor járhat a József Attilába. Operába se könnyű beférni, miközben a vasárnapi „matiné előadások” ki vannak tömve farmernadrágos külföldiekkel, akik még életükben ilyen olcsón operát nem láttak. Ennél sokkal kevésbé színvonalas helyeken sem!

Én, mint egyszerű színházlátogató, ebből azt a következtetést vonnám le, hogy milyen jól megy a színházaknak, hogy nem kell nekik a közönség. Egy államilag eltartott rendszer lehet, hogy az államnak hálásabb, mint a közönségnek? Azért az állami támogatások mértéke – egy-két kiemelt vagy a hatalomnak oly’ kedves helyet leszámítva –valóban csökkent. Hogy a színházak miből is gazdálkodnak, annak éppen az állami része az átláthatóbb, az egyéb bevételekről megbízható adat alig van (jegybevétel, TAO). Tegyük fel tehát, hogy ma már nem az állami támogatás a döntő. Mondjuk az Operaház esetében ezt nehezen tudom elképzelni – de a függetlenek azt állítják, hogy a jegybevétel döntő. Ahogy az alig látogatott, gyenge, közepes, semmilyen produkciókat felmutató színházaknál sem tudom elképzelni, hogy képesek a közönségből megélni. Ők a kultúra igazi parazitái – felesleges, értelmetlen, gagyi teljesítmény, senkinek sem kell, de támogatjuk, különben kihalna. És? Haljon! Ő mástól úgyse kap pénzt, csak az államtól. (Az állam is én vagyok, de most ezt hagyjuk.) De hogy pont azok a felkapott, teltházas előadásokra ne lenne pénz, amelyek hétről hétre bizonyítanak? Hangosan kérdezem, hogy megértsétek: MIÉRT NEM KERÜL TÖBBE EGY SZÍNHÁZJEGY?

Tudom, a kultúra Európában mindenhol állami infúzión van, nyilván ez a minta, ezt akarjuk követni. De még ha infúzióval is, akkor is a közönségnek kéne a döntőnek lenni! Főleg ha közönség színházba akar járni. Miért nem teszünk kísérletet arra, hogy emeljük a jegyárakat? Mondjuk 5 %-kal? Ettől kevesebben járnának színházba? Nem hiszem, megkockáztatom, egy 10%-os áremelés sem érződne a látogatottságon, és pontosan ennyivel csökkenne az államtól való függés. És ennyivel nőne a függetlenség. Miért nem próbálják meg? Megemelnék, és a mostani hónapokkal előre történt foglalások helyett akár még pár nappal előtte is lehetne jegyet kapni? Egy-egy kiemelt előadás, amilyen mondjuk tavaly volt a Nemzetinél, simán kibírt volna egy akár dupla helyárat is – mert ahol hiány van, ott fekete gazdaság is. Ma is lehet jegyet venni. Csókostól – aki lehet ismerős, színházcsináló, szakmai jegyes, bennfentes „jegyes néni”, stb. Vagy tessék interneten körbenézni, vaterán tavaly élelmes emberek megcsapolták a Nemzeti Színház kasszáját és a hiányelőadásokra nem duplán, hanem sokszor ötszörös-tízszeres áron kínálták a jegyeket. A néző fizet, a kérdés az, hogy ez a pénz kihez megy.

(És akkor egy remek kezdeményezés, lehet, hogy akkor is licitálok, ha nem tudok elmenni, bátor és remek:Bűn és bűnhődés; és lám, már olyan magasan tart a licit, hogy sok teltházas vagy annak hitt kis produkciónak összesen nincs annyi bevétele, mint itt. És hol van még a vége!)

Miközben megy az értelmiségi nyavalygás, hogy nincs pénz. Meg mutogatunk a másikra, hogy neki miért van? Ő miért kapott! Belterjes, egymást erősítő folyamat és várom, hogy mikor lesz valaki elég bátor és valóban egyéniség, hogy ebből kilépjen. Nem azzal kéne foglalkozni, hogy a másik mennyit kapott, hanem hogy te mennyit tudsz kihozni ebből. Ha neked van közönséged, akkor merj felé fordulni az állam helyett. Meg kéne ismerkedni a nézővel. (Mert a néző mondjuk inkább megnézné a Pintér Béláékat, de mondjuk a Siráj újraéledne, akkor azt nagyon, mint hogy kínlódjon mondjuk a 30 helyes, de még úgyis félházas-büféssel együtt majdnem teltházas előadásokkal…) A jó előadásokat drágán és sokszor lehetne megnézni, míg a kevésbé sikerült darabokat párszor és olcsón. Semmi ilyet nem lehet jelen pillanatban észrevenni. (A jövedelmező állással például mi van?! Alig játszották, úgy hallom siker, és eltűnik. Ez normális?*) És amíg a színházcsinálók saját maguk között forognak nem is hiszem, hogy változni fog. Addig marad a siránkozás, meg a saját kis köreink: a csókostól pénzt kunyerálni, a csókostól jegyet kunyerálni, a csókost bevenni a produkcióba, a csókost engedni játszani, csók!

Pintér Bélára tényleg tudna valaki jegyet szerezni?

(Thália és Jurányi egy-egy előadással az első két hónapban?! Úgy, hogy tavaly is alig volt előadás...)

Tudom, kicsit késve megint, de mint szék aljára nyomott rágógumi, úgy tapadt meg rám egy gondolat. Nem belém, hiszen taszít, hanem rám. Borókai Gábort volt, amikor kedveltem. Heti Választ (még) elolvasom.

Karácsonyi dupla szám, előszó. Egy mondat az úrtól: "A pénzügyi krízis a jóléti és jogállam kettősének fenntarthatatlanságára figyelmeztet." Ez komoly?! Egyrészt volt egy subprime válság, abból lett pénzügyi krízis, miből aztán gazdasági válság - Borókai melyikre gondol, amikor a másodikat nevesíti? Kukacoskodás.

Tehát úgy tetszett a tanulságokat levonni, hogy vagy jogállam vagy szociális jólét? Vagy egyik sem? A kádári megalkuvás orbáni köntösben? Nem értem. De az kétségtelen jobban érteni vélem a mostani kormány logikáját. Értem a paternalizmust: ne jogaid legyenek, hanem adományaid. Az állam én vagyok, tehát enyém a jog, tied a segély. Én védelek, én adok.

Bennem nincsenek kérdőjelek. A jogállamiság él és virul - lásd USA. Pedig ott is volt válság.  A szociális jólét él és virul - lásd Németország vagy éppen a skandinávok. (Lényegesen jobban vészelték át a válságot, mint mondjuk Kína, ahol se jogállam, se jólét.) Tudom, régimódi vagyok, tényeknek hiszek - minek ezeket nézni, igaz? 

Ezek a mondatok megállnak a levegőben, valami támasztja őket, nem esnek le, nem reped a mennyezet. Senki nem csodálkozik rajtuk? Ezek bedobhatóak, mint köztudomású mik is? Hitelvek? Aki hisz a válaszokban, azoknak már nem is kell értelmes kérdéseket feltenni? Kiindulhatnak egy olyan premisszából, mint Borókai mondata? A válság sok minden megkérdőjelezett, de talán nem abból kéne kiindulni, hogy mi itt Magyarországon milyen válaszokat akarunk adni, és ez alapján kirakni a kérdőjeleket egyébként máshol virágzó rendszerek mögé.

És akkor egy interjú, hogy talán miért nem kéne a szociális jólét és főleg a jogállam mögé kérdőjeleket rakni.

Vic: - Barátaim, fiúk! Jönnek az elvtársak, még ha talajszint alól is, de mi lenne, ha osztogatnánk egy kicsit? Azt minden választás előtt szoktak.

Misi: - Főnök, ne csináljuk már! Az egyetlen eredményünk az elmúlt három évből, hogy kikerültünk a túlzott deficit eljárás alól.

Tóni: - Még egy értelmes szlogent se tudtak össze hozni. Sajtó a miénk, kampányolni fog még valaki rajtunk kívül?

Jani: - A választási szisztémát átírtuk, ahogy kérted, szóval nem lehet itt probléma, de ha úgy látod, akkor én is: osztogassunk.

Árpi: - Saját zsebből nehéz nagyvonalúnak lenni, de miért nem máséból osztogatunk? 

Vic: - Mekkora egy zseni vagyok! Ez majdnem nekem is eszembe jutott. Gáz, villany, csatorna - fátyolosodnak a hálás nyugdíjas szemek.

Jani: - Nekem is tetszik, olcsóbb Audi esetleg?

Vic: (Felhúzott szemöldök, kérdő tekintet. Apa haragszik, de neked elnézed fiam - nézés.)

Jani: - Persze, persze, csak vicceltem.

Tóni: - Bankokon nem rúgunk még egyet? Az eddig mindig bejött. Mondjuk legyen egy-két ingyenes szolgáltatás. Készpénz felvét? Ha gáz van, akkor még bedobhatjuk az ingyen: sör, kenyér, cirkusz.

Vic: - Ne szaladjunk annyira előre.

Árpi: - Azért írassuk bele a számlalevélbe, hogy mennyit kaptak TŐLÜNK. Hátha nem értik.

Vic: - Ezt is én mondtam... 

Üldögélnek, beszélgetnek.

Eközben Argentínában:

Nem szarral gurigáznak.

Egyesek hogy megszerették az atomot. Meg az oroszokat. Megahitelt.

Szarok a Horthy-szobor kilencvenes éveket idéző álvitáira, szarok a 8:1 bundagyanús góljaira, szarok Bajai-videóra kutyakomédiájára - hajrá Kishantos!

Pont azon gondolkodtam, miért olvasok 80%-ban külföldi sajtót, pont hallottam egy beszélgetést a honi médiáról (mennyire rosszul szerkesztett egy magyar újság, mennyire nem tud méltósággal viszonyulni a média a tragédiához - sohasem foglalkozik az áldozattal, mennyire három napig tart egy botrány - és nem addig, amíg nincsenek igazi válaszok, stb.), pont vitába keveredtem (miért nincs piaci alapú hirdetés a magyar újságokban, ha nincs, akkor miért csodálkozunk az újságírói szervilizmuson, stb.), pont ezt is mostanság olvastam, és pont.

Ma ez jött szembe:

"Egyik este, hosszú csatangolás után ülünk a lakásban, mindenki a kütyüt nyomja, netet a hírekért, Facebookot, ilyesmit. A fiam (20) a honi híreket olvasva egy hazai portálon megszólal:

- Te apa, hogy otthon mennyire jelentéktelen híreket tálalnak, nem értik, hogy a világban nem ez történik?

Talált, süllyedt. A honi média, de a közgondolkodás is bele van süppedve a provincializmus mocsarába és nem lát ki abból. Ezek a hírek, amiket az ugaron felnagyítva nyomnak, nem érdekesek, jelentéktelenek, ha legalább európai perspektívával rendelkezik az ember."

eredetileg itt (volt), kiemelés tőlem.

A hipster szakállas.

A hipster nyáron is sálat visel.

A hipsternek vastag keretes szemüvege van.

A hipster sodort cigit szív.

A hipster borbárba jár.

A hipster imádja a fúziós konyhát.

A hipster minden felkapott bulin, étteremben és rendezvényen ott van.

A hipster twittel, tumblrezik és instája is van.

A hipsternek van izraelita, homoszexuális vagy afroamerikai barátja, esetleg maga is az.

A hipster politikailag korrekt.

A hipster belvárosi.

A hipster órákig állítgatja a ruháját, hogy az teljesen esetlegesnek mutatkozzon.

A hipster kerékpározik.

A hipster lelkesedik a nyolcvanas évek popjáért.

A hipster imádja a gyerekes rajzfilmeket.

A hipster markentinges vezető, kreatív szakember vagy csak-úgy menedzser.

A hipster egyéniség.

Én nem.

Orbán démoni ügyességgel, a megnyert választás előtt, kipattintott magából egy beszédet, amivel vert helyzetből is nyerni tudna. Szinte egyetlen szavával sem értek egyet, kártékonynak és ártalmasnak tartom a háborús vízióját, de mégis elismeréssel adózom a szónoki képességeinek. A forradalmi megemlékezés - némi párhuzammal fűszerezett - 2/3 rész után átevezett a rendszerváltásra, onnan 2006-ra, máris 2010, és lám a végső ütközet 2014. Mindenhol gaz kommunisták és tőkések, magára hagyott ország, aki csak magában bízhat, mint nekünk Nyugat és Kelet, Ti vagytok a győztesek, és aki nem velünk, az bizony ellenünk. Ellenetek összefogtak, felebarátaim, de mi küzdünk a fronton értetek, és a választás napján itt lesz az idő, amikor nektek is pástra kell lépni. Háború van, induljon a békemenet. 

Orbán tehát nem dőlt hátra, előre hajszolja magát és híveit, okosan nem ígér mást, csak az ellenség eltiprását. A közönség pedig tapsol, hisz neki, vállára emeli. Karosszékestül.

Azért azt nem gondoltam volna, hogy 2010. után 2014-ben is elég Orbánnak hátradőlni, hogy megnyerje a választást. Az is nyomasztó volt, hogy kormány nélkül nyert anno az ellenzék, nem kellett se program, se szlogen, se ígéret, és a kétharmadhoz elég volt, hogy nagy hülyeséget nem mondtak, de az még nyomasztóbb, hogy kormányon is elég ez. 

Kicsit úgy vagyok vele, mint a Klicskókkal. Szar, amit csinálnak, de ha ennyi is elég, akkor miért ne csinálnák ezt?! Nem mindenki akar történelmet írni, bőven elég, hogy folyton nyernek, keresik a pénzt, stb. Nem lesznek olyan ikonok, mint Louis, Ali vagy Tyson. Ez utóbbi szarakodott volna ennyit egy Povetkinnel? 12 menet tehénkedés?! Ugyan már!

Orbán is kormányozhatna, de ha ennyi is elég, akkor nem lehet őt szidni: őt négyévente megmérettetik és nehezebbnek találtatik. Innentől kezdve minden más csak fanyalgás.