V. Jerofejev kettő van. Aki Moszkva-Petuskit írta, már csak egy.
Alkohol, bor, pálinka, szesz, vodka – és egy képzeletbeli vonatút. Nem tudtam megszeretni. Ahogy egyébként nem tudok mit kezdeni Hajnóczyval sem, és Thompson Las Vegas-i ámokfutása is hidegen hagy. Jerofejev mámora, alkohol-szabadulása az elviselhetetlen létből, az önmagát romboló értelmiség kilátástalansága egy hosszan kifejtett monológja a korabeli bölcsességnek, mely szerint az értelmiség előtt két út van: az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. Ahhoz műveletlen és konkrét szöveg megjegyzésére teljesen alkalmatlan vagyok, hogy a folyamatos irodalmi párhuzamokat, vendégszövegeket, parafrázisokat felismerjem, és amikor mégis segítség nélkül megy, akkor sem érzek ujjongást, nem rak hozzá semmit az eredeti szöveghez. Nem irodalmi vetélkedő ez. A sok hányás, szédelgés, és megint egy feles, remegés a következő befosató borért, látomások, kényszerképzetek, menekülés. Ha járhatatlan az út, akkor talán – de egyébként nem látok ebben alternatívát, és nem tud közel kerülni hozzám. Nem érintett meg, inkább viszolygok ettől a hányásszagú világtól. Hogy Jerofejevtől vagy a kortól, ami így lealacsonyította? Némi alázattal nyilván az utóbbit kéne bejelölnöm, de az őszinteség miatt még függőben hagyom a válaszadást.