Kazuo Ishiguro remekbe szabott angol regényt írt. Egy angol regényt, amit csak egy japán tud megírni. Az angol elegancia, ódon kastély, lakájjal az bizony annyira erős közhely, hogy belülről nem látszódhat. Bár tegyük hozzá, hogy Wodhouse Jeeves figurája szintén ízig-vérig angol. A felszínes angol külső mögött viszont egy egészen japán probléma áll: a hagyomány szolgálata mindenekelőtt vagy pedig? Stevens élete egy megkérdőjelezhetetlen ideológia alatt telik el: szolgálat, méltóság, lojalitás. Ez még önmagában nem érték, de megkíméli a döntéstől, és a társadalmi hierarchia biztosítja, hogy egyúttal jó ügyet is szolgáljon. A feudális világképben az arisztokrácia nem csak anyagilag, hanem erkölcsileg is vezető helyet foglal el. Ezt a réteget szolgálni a jó katona, a jó főkomornyik és a jó japán jelszava. A világkép pár nap alatt könyörtelenül összeomlik.
Stevens megkérdőjelezhetetlenül hisz abban, hogy az ő feladata Lord Darlington szolgálata, az egészen előkelő Darlington Hall kifogástalan renoméjának a biztosítása, és minden más egyéb rajta kívül esik. Annyi minden eszembe jut a felnőni nem kívánó felnőttekről, a demokraták nélküli demokráciáról, a tömegről, a birkákról, hogy ezeket a párhuzamokat nem is tudom kihasználni. Stevens tragédiája nem egy komornyik tragédiája, hanem sokaké, akik nem akartak dönteni, hanem csak végrehajtani, szentül, könyörtelenül és beképzelten hittek abban a világrendben, ahol ez így van rendjén. Ők csak úgy csináltak, ahogy az édesanyjuk mondta, aztán mégis csak baj lett belőle. Vajon a császári japán totális veresége nem egy hasonló tragédia? (És nem angol tragédia, hiszen a polgári Anglia továbbél Amerikában, sőt! Viszont Japánt a teljes megsemmisülés várja, akárcsak a főkomornyikokat. Nem hasonló az új amerikai tulajdonos az amerikai katonához? Ahogy egy emberi mozdulatot, némi humort vár el a merev lakáj/tradicionális japán hajlongás helyett?) Stevens görög dráma szintű tragédiába kerül: nem tud kilépni saját árnyékából, és az első pillanattól kezdve rohan a veszte felé. Egy eszme omlik össze, a világrenddel együtt. Ennek egyértelmű megnyilatkozása, ahogy az amerikai milliomos belép: az erkölcstelen világ megtestesítője. (Nyilvánvaló lenne a párhuzam a dohos Angliát leváltó rágógumis Amerikával, mondjuk a már említett Wodehouse.) A két világkép összecsap: az erkölcsös az amatőr lesz, az erkölcstelen pedig profi. Több szintes csavar, hogy azért itt az erkölcsös a náci Németország mellé áll - talán pont Ribbentrop az első "erkölcstelen profi" (mindenkinek a saját ízlésére bízom az értelmezést, hogy vajon az erkölcstelen legyőzi az erkölcsöst vagy pedig erkölcstenné teszi). Viszont legalább ennyire érdekes, hogy a Mr. Lewis visszataszító amerikai karaktere újjászületik a Darlington Hall új, egyáltalán nem antipatikus tulajdonosában. Az új konfliktus a viccelődés: ez a demokrácia, és a tekintélyuralom halála. És ez az, ami megoldhatatlan feladat lesz Stevens számára. (És gyorsan még egy párhuzam: Eco Rózsa nevében vajon nem a sátán eszköze a tekintélyuralmi világban a nevetés? Hopsz!)
Lehangoló látni Stevens figuráját, ahogy a minden felett álló méltóság eszménye megfosztja a szerelemtől, az apja iránti legemberibb érzésektől, és élete alkonyán, amikor elsüllyedt a viktoriánus Anglia utolsó bája is, ráadásul Lord Darlington - a mindenható, az origo, az egyetlen igazódási pont - nem pusztán megkérdőjeleződik, hanem beszennyeződik, akkor szembe kell nézni azzal, hogy a semmiért áldozta fel az életét. Egy olyan ember, aki felelősséggel gondolkodott szakmájáról, életéről, aki úgy érzi, hogy a legtöbbet tette és érte el, a végén derül ki, hogy veszített.
Az a soha ki nem mondott, mégis mindvégid érzett szerelmi szál Stevens és Ms. Kenton között, zseniális. Azt hisszük, hogy valami ebben lesz nyilvánvaló, hogy ebben lesz a csattanó, a tragédia, de nem. Az a diszkrét, mindent átható érzelmi kötődés, már-már erotikus közeledés, esti kakaózások, sehova sem vezetnek. Semmi nem hangzik el, még sincs nyilvánvalóbb, mint Ms. Kenton szerelme, és Stevens önmagának sem bevallott érzelme. Ez az átsejlő érzelmi pókfonál végig emberközeli relációban tartja az ideák tragikus pusztulását.
Nyilván nem egy mai történet, és történelmi távolságban van a főkomornyik gondolkodása, de mégis megérint. Fel szeretném mutatni a kötelesség etika eszetlen híveinek, hogy igen, itt van a gondolkodásuk kritikája, sőt tragédiája, de másik oldalról vonzó példakép, ahogy ragaszkodik egy egyértelmű vezérfonálhoz. Méltóság - hm, nagyon kiveszett, és hiányzik a világból.
