apám titkos élete

Ki ne ujjongana, amikor csökkentik a rezsit? Ki ne tapsikolna, hogy juhé, kevesebb lesz a víz, a gáz, a víz és a szemét számla? És ki ne látott volna gyereket, akinek megígérve a távolságot mint üveggolyót, ne ugrana bárkinek a nyakába. Cukros bácsit osztogat.

Az állami osztogatást eddig a közös kalapból álltuk. A kormány megsegítette a nyugdíjasokat, a pedagógusokat, az éhező gyermeket, a didergő kutyát. A kormány. Persze, emögött a te meg én pénzem volt, feltéve, hogy te is fizetsz adót. Ebben is volt valami gyomorforgató, vigyorgó fejjel kiálló nemzetvezetőink úgy csinálnak, mint a saját megtakarított pénzükből a saját két kis kezükkel kubikolták volna végig a sztrádát, hidat, iskolát.

Most viszont elfogyott a pénz a kalapból, és vagy többet kéne a még létező adófizetőktől elvenni (tőled és tőlem), vagy kevesebbet adni a többieknek. Ezek felelős, de nem túl népszerű döntések. Hogy mi szeretnénk közösségi tereket, hogy ne méteres gaz legyen rajta, meg dudva és muhar, félig korhadt és rozsdált játékokkal, hanem modern, szerethető, ahova az emberek összejönnek, beszélgetnek. És ezért bizony lesz némi ingatlanadó, de úgy gondoljuk eddig erre mindenki/sokan többet áldozott, hogy saját kertjében csúszda, homokozó, kerti törpe legyen, most közösségileg egy szebbet, nagyobbat, jobbat csinálunk. Vagy nem lesz szobor városunk nagy szülöttjének, meg kikövezett patakpart, esetleg szociális ellátás, karácsonyi jutalom, akármi, hanem helyette játszótér. Egy felelős döntés így nézne ki: ezt adom, ez a közös ügyünk, ezért ilyet áldozatot hozunk, mindannyian. Ezt eljátszhatjuk még oktatásüggyel, nyugdíjakkal, egykulcsos adóval és a többivel.

Valóban unortodox megoldás, hogy most nem belenyúlunk az emberek zsebébe (te és én adója), nem is máshonnan csoportosítunk át (te és én nyugdíja), hanem azt mondjuk a vállalkozónak, hogy már pedig ennyi lesz az ára, mert mi rezsit csökkentünk. Hogy mitől lesz olcsóbb? Mert mi azt mondtuk, a többi a te dolgod. Lehetne adót csökkenteni, hogy az emberek ki tudják fizetni a rezsit, de akkor hogyan osztogatunk közös kalapból? Lehetne adót csökkenteni a cégeknél és valódi versenybe kényszeríteni, hogy csökkenjen a rezsi, de ekkor hol marad a népszerűség? Ehelyett inkább marad a húzószó, a nyalóka, a zsebbe rejtett cukor, amire minden, nem felnőtt társadalom mosolyogva bólogat. 

 - Mégis csak jó, hogy van király! - mondogatják.

Pedig mi is történik? Nem látunk (vagyis én nem látok) pontos számokat, de a lakossági gázár eddig sem tűnt túl sok nyereséges tevékenységnek. Most vagy veszteséges lesz a cég (kisebb nyeresége lesz), vagy visszafogja a beruházási, karbantartási és minden más költséget (értsd: ezek hosszútávon fognak problémát okozni, amikor száz és ezer milliárdok hiányoznak majd abból, hogy a vezetékeket, rendszereket, stb. kell felújítani, kicserélni, jönnek az áramszünetek, persze nem most, hanem évek alatt, szépen, ahogy a bkv lerohadt), vagy az egyéb, vállalati árat emeli (ez már most sem alacsony, és közvetetten mindenki megfizeti, aki egyéb, más szolgáltatást vesz majd igénybe), vagy kivonul. Ez utóbbi esetben az állam esetleg tesz egy vissza nem utasítható ajánlatot, és köszöni szépen. Az önkormányzati cégeknél ez már nem volt olyan vidám, hiszen ezek eddig ezt a pénzt a közös kalapba dobálták, közvetve (támogatások, juttatások, szponzoráció, stb.) vagy közvetlenül (osztalék). Ott most hiányozni fog a közösből 10%. Vagy már eleve veszteség határon volt, ott most 10% százalékot valakinek - ne legyenek illúzióink: te meg én - be kell fizetni.

De vegyük a legoptimistább forgatókönyvet: ezek a cégek bőven nyereségesek voltak, ennél kisebb profitért is mindent ugyanúgy csinálnának, mint eddig. De akkor miért nem versenyeztek egymással? Miért nem tettek ajánlatot egymás ügyfeleinek? (Az EMFESZ ilyen volt, ahova tömegesen mentek is át az ügyfelek. Ahogy ilyen volt a telefonnal kombinált matáv ajánlat is. Az EMFESZ igen zavarosan ért véget, a matávos pedig éppen meghalni látszik.) Mert ha valamiért kartell volt, akkor azt kéne felszámolni, és nem egy állami kartellt létrehozni, hogy mostantól ugyanúgy egymással egyeztetett módon fogtok emelni vagy csökkenteni, csak én fogom megmondani, hogy mikor mit. Sikerült sok mindenkit elijeszteni Magyarországról. Ennek egy része rendben is van, nem kár értük, menjenek. De ha saját erőből nagy beruházásokat képtelenek vagyunk finanszírozni, akkor elveszítünk egy lehetőséget (marad a bankhitel - IMF-től, állampapírt jegyző spekulánsoktól, és a többi). Mert azok, akik az infrastruktúrába fektetnek, hosszútávon gondolkodnak. Ott pedig kiemelten fontos, hogy jogbiztonság legyen, ne lehessen jogszabályokkal újraírni a szerződéseket. Ha mást nem, ezeket a befektetőket most megijesztettük. És ez a legoptimistábban forgatókönyv. 

És mi van, ha a gondolat tovább burjánzik? Mert a kenyér is drága. Meg az autók. Hogy a lakásokról ne is beszéljek. Meg a fagyi, sőt a sör is. Ha már népszavazni nem lehet hatósági áras sörről, azért a jó király megtehetné, ugye. Igény volna rá.

Eközben azon morfondírozok, hogy mi mégis csak függetlenségi harcot vívunk, és ebben azért jelentős Achilles-sarok a gáztól, villamos energiától, stb. való függésünk. Lehetne hőszigetelni, korszerűsíteni, dolgozni azon, hogy az energiafelhasználás jelentősen csökkenjen. Nem kis játéktér volna ebben, elmaradottak vagyunk. Az, aki most ebbe belefogott, kiszámolta, hogy öt vagy tíz éven belül megtérül a hőszigetelés, ablakcsere, napkollektor, akár állami (EU) támogatással, most néz bambán, hogy pár évvel tovább tart a megtérülés. Őket most átverték. Pedig ha ezt az irányvonalat tartottuk volna, sőt, ide csoportosítunk több erőforrást, akkor nem elfüstöljük a külföldnek fizetett dollármilliókat, hanem ott lesz a házakban, épületekben, az embereknél és egyre kevésbé függünk a külföldtől. Ha szabadságharcot vívunk a függetlenségünkért, akkor erre kellett volna figyelni. Mert most ha borul a forint árfolyam, elszáll a gáz, az nálunk jelentkezik. Minden forinttal, amit a jövőbeni energiafelhasználás csökkentésére költöttünk volna, nőtt volna a függetlenségünk.

Ha a felelőtlen, de népszerű intézkedést populizmusnak tekintjük, akkor a rezsicsökkentés ilyen. A jó király nem akarja, hogy a polgárok felnőjenek. Nem magyarázza el, hogy miért magas a gázár, nem támogatja, hogy egyre kevésbé legyenek ettől az emberek függetlenek, hogy maguk erejéből jussanak előre. Inkább kérjenek és majd ad. Akár a máséból, onnan könnyű igazán nagyvonalúnak lenni.

„A legtöbb barátom jó ideje a családi élet távoli birodalmába távozott, amelynek partjairól tapasztalataim szerint még nem tért vissza utazó.”

Robert Harris: Szellemíró

Remek könyv (Khaled Hosseini: Papírsárkányok), de… És minden ami a de előtt van az nem biztos, hogy érdekes. Sokkal nagyobb lehetőség, mint amennyit bevált. És ez akkor is igaz, ha két-három ikonikus képpel belevájja magát az ember emlékeibe, és ezért mindenképpen érdemes elolvasni. Viszont közel sem nagy regény.

Szuggesztív, képszerű, nagyon erős pillanatok vannak főleg a könyv első felében, ahol a pakisztáni gyermekkort írja le. Ezek egyúttal erős fordulatok is a történetben: a megerőszakolás (talán a legerősebb jelenet, ami újra és újra visszatér), a verekedés, az öngyilkosság. Ezek a filmszerűen lassított jelenetek, amikor hirtelen megáll az idő, és kockáról kockára látjuk, amikor Assef a társaival megerőszakolja Hassant, vagy amikor a felnőtt, tálib Assef módszeresen darabokra zúzza a felnőtt és már amerikai Amirt. A regénynek egyébként jó ritmusa van az első két részben, viszont amikor Amir visszatér Afganisztánba kap egy valószerűtlen csavart és amerikai filmek egymásba érő akciójeleneteit halmozó történetmozaikká válik. Ezért kár, mert ettől furcsán kétarcúvá válik a történet, minden hiteltelenné válik a végén, túl sok sorsszerű találkozás, túl sok és túl gyors fordulat, túlpörgi magát. Nem az a baj vele, hogy nem igaz, hanem hogy nem is hihető.

Totálisan férfikönyv. Egyetlen hangsúlyos vagy picit is karakteres nő sem szerepel benne. Apák, fiúk, barátok, ellenségek. Csakis férfiak.

Van-e jobb, mint békében élni? Mindegy, hogy a szovjet tarolja le a hazádat vagy, vagy a saját tálibjaid döntik nyomorba és tartják rettegésben. Mert békeidőben még hazarának lenni is jobb, még akkor is, ha csak szolgák. Szolgák, és ezt mind ők, mind a többiek természetesnek veszik.

Létezik-e annál nagyobb árulás, amikor szinte testvérként szeretett barát, aki mindenben szolgálja a másikat, megalázva, megerőszakolva, megverve megszerzi a győztes papírsárkányt, azt nem védjük meg, és ezzel a bűnönkkel nem tudunk szembenézni, lopással gyanúsítva kiutáljuk a másikat apánk házából? És meg tudunk bocsátani annak a fiúnak, aki ezt tette azért, mert reménytelenül vetélkedett az apja szeretetéért, és még a hazara, tehát másodrendű szolgája is néha nagyobbra becsült volt nála? És amikor eljön a nagy nap, amikor az apa képes volna a fiút büszkességgel nézni, akkor megtörténik a gyalázat?

És van annál nagyobb esendősége a világnak, mint amikor az afganisztáni elit kiemelkedő alakja, Baba, Amir apja, egyik napról a másikra földönfutó lesz a szovjet invázió miatt és menekülnie kell? És még a saját országában van benne annyi erő, hogy megvédi a részeg szovjet katona erőszakjától a vele együtt menekülő lányt, de mind fizikailag, mind társadalmilag összeesik, amikor teljesen elveszett férfiként dolgozik egy amerikai benzinkúton. Semmilyen sincs: se fizikai ereje, se jókedve, se társadalmi kapcsolatai, se pénze, semmi. És ezt a férfit lassan elviszi a rák.

És van-e giccsesebb annál, mint amikor a fiú, aki a legnagyobb árulást követte el, felnőve ismét szembenéz a férfival és ripityomra vereti magát? Van-e ennél didaktikusabb párhuzam? Talán csak az, amikor a végén túl sokszor cikkcakkozó történet (visszamegyek, féltestvérem, de nem él, de van egy fia, az megvan, megtalálom, de elveszik előlem, de kiszabadítom, de magammal viszem, de nem tudom adoptálni, de öngyilkos lesz, de túléli, de mégis, stb.) megint visszakanyarodik az elejére és a saját elárult féltestvérem lelkileg és testileg megnyomorított fiával, a szabadság földjén papírsárkányt eregetek és megígérem, hogy érte bármit megteszek. Miközben az a fordulat, hogy valaki felnőttként nézzen avval szembe, hogy élete árulását a saját féltestvérével szemben követte el, hogy apja szerete és rajongása, megannyi történet egészen más színt kap, megrázó is lehetett volna. Káin és Ábel, az apa és a fiú – megannyi lehetséges párhuzam.

Elizabeth Kostova Hattyútolvajok könyve Ianus-arcú. Olvasás közben, főleg az elején, nagy remények, egy jó regény lehetősége. Nagyon is szerethető, talán az utolsó soráig is, bár a végén nagyon dominál a banalitás. Kis érlelés után viszont elveszti minden báját, alig emlékszünk a fő gondolatokra. Két-három év után, félek, egyáltalán nem felidézhető könyvek sorát gyarapítja. Rendhagyóan a gondolataim is inkább csak az olvasás közben leírt mondatok egymás után rakodása.

A könyvtáros ajánlata. Csak őszinte meghajlás és köszönet. Hagyunk még egy hónapot az érlelésnek, de első indulatból minden banalitása ellenére jó könyvnek gondolom. (Érlelés után bizony ez inkább középszer.)

Egy gyönyörű krimi, lélektani kutakodás, pszichoturkálás, megfejtés és poroszkálás az évszázadok között, az alkotás mélységében, életkorok és életutak, roncsolt emberi életek, segítő kezek és meg nem értés. Szabadság és kötöttség. Sokszor hiányoltam az erős karaktereket, itt nyomokban vannak. Több dimenziós, valós, szagló figurák, akik hol félistenek, hol mindennapi emberek, akik botlanak és csetlenek. Még akkor is, ha a történet vége előrelátható, még akkor is, ha nem tudunk meg többet az alkotásról, a festésről (itt bizony erősen felszínes karcolat), ha csak árnyképként kúsznak át az alakok előttünk.

In medias res kezdődik: egy tikos festmény (Sisley), egy majdnem meggyilkolt festmény, egy véletlenül belecsöppenő pszichiáter és hallgatásba burkolózott festő. Mivel a festő hallgat, ezért a pszichiáter nyomoz, kutakodik, boncol. Maga is fest, de nem festő. Belebonyolódik a festő magánéletébe, átlép és áttör minden határt – egyre személyesebb történet lesz. Továbbra sem érti a férfit, de egyre inkább megérti a nőket körötte.

Személyes vallomásokon keresztül ismerjük meg a festő Robert Oliver történetét. Talán nem is annyira meglepő módon róla a végén sem fogunk többet tudni, mint az elején. Nem tudjuk, hogy mi mozgatta, mit gondolt, honnan hova jutott, és a végén ugyanúgy tűnik el a sötétben, ahogy érkezett. Eközben megismerjük a feleségét, aki a tökéletes kispolgár: egyetemi lázadással, kuporgató, de mégis felfelé törő vágyakkal, aki beleszeret az elsöprő, robosztus festőbe, akivel aztán vidékre költöznek, és a gyerek mellett dolgos családanya lesz. Egy darabig tűri, palástolja, javítgatja a házasságát, aztán pedig elválnak. Ő is a semmiből érkezik és a semmibe távozik. Talán leginkább Maryről, a szeretőről tudunk meg egy picit többet, de ő is elindul egy szokásos szerelmi történettel, teljesen banális mester-tanítvány viszony, a macsó férfi és a húzódozó diáklány, és aztán a romboló viszony. És lám, a végén a pszichiáter ölelő karja, stb. Mindezek ellenére a figurák valósak: minden közhelyes jellemzőjük belőlünk táplálkozik. Ez a könyv ezért szerethető – ilyennek képzeljük, látjuk és érzékeljük a saját valóságunkat. Hogy a mindennapoktól esetleg távoli művészlét milyen, azt nem ebből a könyvből fogjuk megtudni, ott ezek a közhelyek már tényleg laposak.

És nyilván idegesít, hogy mind Candy, mind Robert csak múló árnyék a történetben, hogy semmit nem tudunk meg igazán a talányból, miközben megkapjuk a megoldó kulcsot, de az üresen forog a zárban, hogy a festés, az alkotás az mindig csak ürügy – nem több, mint hobbi. És ahogy a hobbista a nagy alkotást, annyit enged ez a könyv is láttatni.

A múltbéli történetben van a legtöbb élet: értjük a feleséget, értjük a férjet, és értjük az idős festőt. Róluk is többet szeretnénk tudni, és a kurtán-furcsán elvarrt vége a történetnek szintén egy olyan kulcs, amivel nem sokat érünk. Beleillik, forog, csak nem nyitja – mondhatjuk.

Mindezek ellenére – leírva szinte csupa közhely a könyv – mégis jó, mert a sok kis részlet, sok apró ecsetvonás valós, emberi és mindennapi. (Olvasás közben megszavazunk neki egy erős b-t, viszont így pár hónap távolságból már csak c-t tudok adni. Nincs jelentősége, könnyed, üde fröccs, ami nyom nélkül frissít, íze már a strandról távozóan sem felidézhető.)

(370.o. Schiff András játsza Bach francia szvitjét.)

(Valaki érti, hogy a 418. oldalon, hogy lehet Marlow-nak felesége? Itt még Mary a jövő, viszont jelenben beszél a feleségéről: idegesítő, mert itt már abszolút sejthető, tudható, hogy nem Robert felesége, nem titokzatos múzsája, hanem Mary lesz a pszichiáter nője. Na de akkor ki a feleség?)

Ne ijedjünk meg rendes kispolgárként hiányos műveltségünk miatt, a google se fogja megtalálni Vignot Lédáját, Beatrice de Clerval-t vagy éppen Robert Olivert. Mind-mind kitaláció, a nyitóképhez hasonló Sisley festmény viszont van. 

Coupland X-generációja a frusztrált középszer ikonikus regénye. Elsőre átsuhant rajtam. Elolvastam, és semmi. Sok-sok erős mondat, találó kép és emblematikus megfogalmazás. Ennyi. Alig maradt emlék. És szinte egy éven belül még egyszer nekifutottam. Vajon tényleg van X-generáció? Tényleg annak az „elbaszottság-érzését” fogalmazta meg? Ellen-yuppie kultúra? A csellengők? A sehova sem tartozók, a sehova sem betagozódók, az ellen fogyasztói kultúra? És vajon akkor egy másik kontinensen, ezen a kismagyarországon az Apám hitte, mi? Minden felszínessége ellenére nem ugyanazt írja le? Nem ugyanúgy magának érzi ez a generáció is azt, amit huszon-harminc éve egy másik magáénak érzett? Mindenki X-generáció.

Annyira magától értetődő ebben a regényben minden, hogy elsőre el is felejtettem. Nincs reveláció, hétköznapi történet, minden az enyém, minden én vagyok, és ez annyira találó, hogy azonnal elfelejtem. Mindenki ebben a valóságban él, akkor és ma egyaránt. Legalábbi az ellen-yuppie (ellen-hipster?) szubkultúrák mindenképp. A remények nélküli hippik: nincs alternatíva, nem hisznek egy másik világban, nem lázadnak semmi ellen, csak kivonulnak. A fogyasztói társadalmat csak úgy úszhatod meg, ha kizárod. Minden lázadásból képes terméket csinálni, minden tagadás kötődés hozzá. Nincs létjogosultsága a kommunáknak, csak a passzív jelenlétben. Nincs megváltás tudat, mint a hippinél – a fogyasztói társadalom frusztráló mindennapjaiból semmi nem következik semmi. A totális idegenség felismerése mellett nem hiszi, hogy lehet jobb. Történeteket tudunk mesélni két sör között.

Nem menekülsz, csak túlélsz. 

Árvák hercege = Cider House Rules?! Vajon miért így fordították John Irving regényét? Ez csak mellékes, de nem értem. (Szintén szinte mellékes, de roppant mód idegesített, hogy a krikettet folyamatosan krokettnek fordították. Krokett?! Teniszezne vagy krokettezne, drágám? Rizsát vagy krikettet?)

Nagyon távoli világ nekem, nagyon sok olyan emberi döntéssel, amit nem érzek közelinek magaméhoz. Sok helyen szájbarágós, elmagyarázós, nem tovább gondolható, alig két- vagy háromsíkú figurák, mintha egy sorozatot néznék, ahol elvárás, hogy egy szereplőnek kettőnél több hangsúlyos tulajdonsága ne legyen, azok időben ne változzanak, stb.

Az elején a „fellegek feletti” világ beszippant. Látjuk ezt a rothadásnak indult zsákutcát, ahol megtelepszik a világvégi orvos, két időtlen korú nővérrel és a rengeteg árva. És bizony ez gyár, ahol néha angyalt, néha ember csinálnak. Mint rendszámtáblát az autó, úgy kapnak nevet a gyerekek. A mindennapi éter bágyultsága, lassan cseperedő bennmaradók, akik azért néha kiröppenek, és ők a hercegek. Meg vannak angyalok, szerencsétlen sorsú nők, alig pár napra maradók.

Larch vívódása, állandó és magányos háborúja, ahol az ember nem kérdez, nem moralizál, hanem egyetlen törvényt követ: hasznosnak lenni. Akár úrdolga, akár ördögdolga. Kis hazugságok, nagy sumákolások, hogy a vezérelv ne sérüljön. (Csak nekem jut eszembe Néri Sz. Fülöp atya alakja, a „Legyetek jók, ha tudtok”-ból? Kisebb botlások a teljes tisztaságban.) De semmi elvont, hidegen kiszámított erkölcsiség, hanem a legmélyebben átitatva szeretettel, esendőséggel és a végén egyre inkább éterrel. Nem tudunk nem mellette állni, akkor sem, ha tudjuk, hogy a nőkkel való kapcsolata mennyire rövidre és „érdekesre” sikeredett, hogy hazudik a meghalt árváról, hogy hamisítja Wells életét, betegségét, és hogy egyre közelebbi barátságba kerül az éterrel. A nővérekhez hasonlóan mi sem vesszük észre, hogy milyen mélyről tér vissza egyszer-egyszer a rendelője magányában.

És mennyire kamasz marad mindvégig Homer Wells. A szerelem és a testiség két különböző dolog. Ott van Farby brutális, agresszív, valóban árva-mohósággal kívánt testisége. Emellé sorakozik fel a női testről – fanszőrtől méhlepényig terjedő – nagyon mély, szakszerű és teljesen orvosi ismerete. A másik oldalon a szinte plátói szerelme Candy iránt. A romantikus kamaszfiú, akinek Wally a legjobb barátja, akinek a családja kiemeli az árvák szürkeségéből, megad mindent, és ő ezért hálás. Másik oldalról pedig a dolgos, sok mindent tudó és a végén az árvaházba hazatérő férfi. Wells azonban ebben a kettőségben sem megfejthető, és főleg, ha évtizedekbe mérünk. Pókháló vékonyságú az a hazugság, amiben „édesnégyesben” élnek: Candy és Homer fia, akit árvaként, de mintha Homer örökbe fogadottja lenne nevelnek. Leginkább még a háborúban megnyomorodó Wallyt érteni, aki ezt tudomásul veszi: barátja, felesége és fia is van. Ehhez a finom szövethez nem mer hozzányúlni.

Szerettem azt az őszinteséget, ahogy feszengés nélkül ír a néger bérmunkásokról. Akik között vannak jó és rossz emberek, és isznak, késelnek, a saját szabályaik szerint élnek. Keveredés nincs. És a férfi, aki igazi vezetőként terelgeti őket, mesterien használja a pengét, már-már ő az az ikon, aki mutatja a társadalmi integráció útját, és bumm, hát ő az, aki az unokájának az apja…

És az abortusz-kérdés. Nyilván egyenlőtlen küzdelem, hiszen Irving az ördögdolgát is úrdolgának tartja, ezért Larch nyerő helyzetben van: a magzat foetus lesz, és nem kikaparja, megöli, hanem csak megszünteti, nem engedi a világra. És nyilván egy árvaház nem arról szól, hogy jaj, de szép, hogy világra jöttek – és Irving ennyiben korrekt: szép és jó gyermekek is világra jönnek, sőt, maga a főszereplő is idetartozik. A végére odarak egy vérfertőzést, hogy Homer Wellst is meggyőzze: van, amikor az ördögdolga is úrdolga. És igen, a végén a fiú hazatér. Én eleve ezen a vágányon voltam, tehát se nem győzött meg, se nem bizonytalanított el, de nem is erősített meg. (Egy nő dönthessen, de legyen felelős előtte is; vagy még inkább: dönthessenek, és legyenek felelősek előtte. A döntés felelőssége pedig sokkal inkább belém égett Emil Rulez porcicáiban. Az tényleg megrázó volt, már elsőre is, alig tudtam leakadni róla.)

Oksanen Tisztogatása elképesztően őszinte. Nincs takargatás, nincs elfedés, hanem naturális szembenézés. Semmi pátosz, semmi heroikus küzdelem, mellőzve minden szentimentalizmus. Minden diktatúra azonos. És minden diktatúrában élni kell, nem lehet mindenki hősi halott. Mindennapi árulásaink és túlélésünk egy regénybe sűrítve.

Hogy lehetett elviselni az erőszakot? Hát így. És így lehet ma is. Nézz körbe ma, és megérted mi történt tegnap. Az erőszak az erőszak.

Leírom mi történt velem, mi történt vele, mi történik bárkivel. Nem ítélkezem, nincs se bölcsek köve, se csalhatatlan erkölcsi mérce. Ahogy a két sors egymásba fonódik és találkozik egymással, egyre erősebbek lesznek a kérdések. Van-e különbség erőszak és erőszak között? Ha létezik politikai elit, aki kegyetlenül kihasznál, aki egyedül jelenti a kiutat, aki mindent elvesz és mindent megad, élet és halál, és milyen élet és milyen halál ura, akkor ez mennyiben különbözik a szervezett bűnözéstől? Nem csak a kommunista uralommal néz szembe, hanem a mai valósággal. Van-e váltás, rendszer- vagy bármi? Vagy csak elitcsere történt? Aki a demokráciában, politikai sokszínűségben és jogállamban használja ki az embereket az vajon más ember, mint aki egy elnyomó rezsim „katonája” volt? És akit akkor használtak ki, az vajon más, mint akit most használnak ki? Ugyanaz-e a két kiszolgáltatottság? A mi kérdéseink, nem múltba merengés. Ami elmúlt, azt könnyebb megítélni, de a másik valóságban most kell élni. És ha egyetlen egyszer is azt válaszoljuk a kérdésekre, hogy nincs különbség, akkor a múlt tükrében a mai arcunk van.

A szerelem árulása kegyetlen. Szerelemben és háborúban nincsenek szabályok, de minden elmúlik egyszer és akkor nem lehet tovább hazudni. A szó legpozitív értemében nem hagy nyugodni az öregasszony, aki a szerelméért elárulta a testvérét, akinek az egész élete maga az árulás, a megalkuvás és a kiszolgáltatottság. 

A polgármester Orbánnak ír, hogy tessék már valamit tenni a szúnyog ellen. Most kártalanítják a Hajdú-Bét libásait - abból a közpénzből, ami az az én pénzem és a te pénzed, ebből nagyvonalúak. Orbán személyesen garantálja, hogy ahol ő van, ott nem kell félni - ez a miniszterelnök feladata? Őt kell kérni, rá kell szavazni, hogy biztonság legyen? Esetleg féltérdre ereszkedni, hogy uram, királyom, hűbéresküt leteszem. 

Mert a jó király már csak ilyen. Ugye emlékszünk még a Legényanyában arra a jelenetre, amikor Pogány Judit felmegy a királyhoz. Mert jó, jó, hogy itten szocializmus vagyon, de királynak csak kell lennie. Semmit nem változtunk.

Ilyenek voltunk? Békés Pál Csikágója a 60 évvel ezelőtti Pixel.

Azt már régóta érzem, hogy ’56 története engem sokkal jobban érdekel a kis emberek szemén keresztül. A mikrotörténések világát őszintén át tudom élni. Egy nagy történelmi esemény mindenképpen volt az életemben: a rendszerváltás. Nekem az is apró töredékekből, a saját személyes világommal, kamaszkorommal, felnőtté cseperedésemmel egybekapaszkodva érdekes. A történelemkönyvek lapjain persze ezek nem szerepelnek. Az emberek története viszont számomra fontosabb.

Ha belegondolok ez egy kutya kemény nemzedék volt. Megszületett a boldog békeidőkben, aztán jött egy világháború. Jó esetben túlélte. Eltűnt az ország, mind a monarchikus, meg a történelmi magyarnak a kétharmada. Jöttek a vörösök, a fehérek. Túlélte. Semmivé foszlott a családi ezüst a világválság alatt. Puff neki, túlélte. Aztán megint egy világháború, koncentrációs tábor, munkaszolgálat, Don-kanyar, polgári áldozatok. Túlélte. Malenkij robot. Túlélte. Államosítás, beszolgáltatás, padlássöprés. Túlélte. Forradalom és utána ellene. Félelem. Túlélte. Ezek után olyan nagyon ne csodálkozzunk, hogy baromira tudott örülni a gulyáskommunizmusnak, amikor az utolsó évtizedeiben szerény körülmények között de békén hagyták.

„Kispályás vagányság a nagypályás történelemben” – ennél jobban összefoglalni nem tudom.

Akkor is érdekes Adam Lang Robert Harris Szellemírójában, ha nem emlékszünk már Tony Blairre? Nem tudom, hogy meg tudjuk ezt most válaszolni, viszont most olvassuk és még emlékszünk, tehát több mint pikáns, kifejezetten érdekes. Mi van egy politikai manipulátor mögött? Hogyan él és szenved, hajt, vált és létezik? A Szkéné Moliere darabjához tudnám hasonlítani.

Adam Lang (Tony Blair) a sikeres politikus minden eposzi kellékével rendelkezik: manipulál, csal, lop, hazudik, megnyerő, varázslatos, elhivatott. A színfalak mögé nézés ugyan kulisszatitkokat árul el, de semmi meglepetés nincs benne: tudjuk, hogy csal, csak nem tudjuk hogyan. A bulvár és a regény most ezt szállítja nekünk.

Jól és lassan indul. A szellemíró saját érzelmi viharaival, mit csinál, hogy dolgozik, az apró részletek, bőröndtől barátnőn át a módszerig, és akkor belecsöppen a nagy melóba. Kiemelt pénz, kiemelt nyomás, kiemelt ügy. Az elején kívül marad, dolgozik, rácsodálkozik, elábrándozik, egy darabig mi vagyunk ő. Aztán átcsúszik egy akció dús krimibe, ahol pörögnek az események, egyre több szála feslik fel a mindenre kiterjedő összeesküvésnek, semmi sem az, aminek látszik, és csak egy legény van talpon a vidéken, a szellemíró. Tucatesemények, már megszokott fordulatok, piciny szex, sokszor elcsépelt klisék.

Mindezek ellenére jól olvasható, de sokat azért ne várjunk tőle. 

Dino Buzzati regénye (Egy szerelem története) olyan, mintha terápiás írást olvasnánk. Mert ki ne akart volna írni, amikor kutyául szenvedett a szerelem miatt? Ki nem hallgatta végig a haverját, amikor reménytelenül szerelmes volt? Kérdés, hogy a szerelmes íráskényszere lehet-e többszáz oldalon érdekes.

A regény esetében vízválasztó, ki hogyan tudja olvasni. Unalmas nyavalygás, férfi sirám, újra és újra írt mindennapi krízisek vagy pedig a szerelmes lélekállapotának mélyfúrása, mikroszkóp alatti nagyítása, elemekre szedés és újra felépítés. Én sajnos az előbbire szavazok, bár helyenként felcsillantja az utóbbit. A független férfi, túl már a kamaszos éveken, kellő kéreggel a szívén, kispolgári nyugalomban, építész napi robot, alkalmi kurvák, élvezhető élet. Minden szürke.

És akkor jön a táncosnő, huszadrangú senki az Operában, semmilyen kis olcsó nőcske, aki megváltoztatt mindent. A nő tényleg nem érdekes – a szerelem, az érzés, ő csak múzsa. A férfi egyre inkább belerángatja saját magát a szituációba, mindennél fontosabb lesz, a nő pórázon hol elengedi, hol közelebb rántja, de a póráz hiába van a nő kezében, a férfi zsigereiből hasították.. Felvillant egy aprócska reményt és a férfi megint szalad, majd megalázza és az megint szabadulni akar. A reménytelen és kilátástalan szerelem minden stádiuma.

Tudjuk-e igazán sajnálni vagy csodálni a férfit? Nem. Inkább szánalmas, mint a szerelem hőse. Nem férfi, csak egy báb. Lépésről lépésre alakul ki a teljesen irracionális függés. Egyenlőtlen küzdelem. A függő beteg: a nő lehetne bármilyen káros és mámorító szenvedély. A végén már a nőért órákat utazik, majd ott a szeretőjével találja, akit persze letagad, a férfi hisz, majd lelép a szeretőjével a férfira bízva az igazán taszító pincsijét, hogy várja meg. Minden benne van ebben a képben. Áll a nyomorult a kabriója mellett, kezében egy pincsi, ebédeln akar, miközben a szerelmét egy letagadott pasi keféli, és ő mindent el akar hinni. Ha férfi ekkor sem képes egy reménytelen, sehova nem vezető, kifejezetten kicsinyes érzelemből kilépni, akkor azt érezzük: megérdemli. Annyira tud szenvedni egy náthától, mintha csontrákja lenne. És a végén odaszúr a kispolgárnak Buzzati: a szerelembe belehalok, de anyámnak azért be nem mutatnám a nőt. Aha, akkor végképp szenvedj!

Kövér engem mindig meglep. Nem képzelem patás ördögnek, kénkőszagú kötéllel akasztó hóhérnak. Tisztelem azért, hogy elsők között rakta helyre a Jobbikot - vagyis a helyét a Fideszhez képest. Mindig is őszintébbnek tűnt, meg házelnökként is szórakoztatóbb, mint a kollégái. 

A Heti Válasz (XIII/13.) interjú azonban döbbenetes. Nem azért, mert nem őszinte, sőt! Sehol egy gát, sehol egy fék, ahol legalább a nagy nyilvánosság előtt valaki megállítani, te Laci, ilyet akkor sem mondunk, ha így gondoljuk. Van, hogy kicsúszik a fing úri társaságban, de hogy a fintorgásra még oda is szarunk az asztalra, majd azt mondjuk, hogy miazhogysőt!

A rendszerváltással és a mostani ifjúsággal való párhuzam kapcsán az SZDSZ-t kvázi lekommunistázni a 80-as évek miatt, de magunknak egy rendszerellenes múltat hazudni, hát... Fene a gusztusát! Csak emlékeztetőként: a FiDESZ akkoriban inkább szatellitpártja, mintsem ellenlábasa volt a szadesznak. Csak emlékeztetőül: Kövér László KISZ titkár volt, az MSZMP Társadalomtudományi Intézetének munkatársa, MISZOT alelnök. Engem ez különösebben nem érdekel, de 23 évvel a rendszerváltás után, még mindig az alapján érvelni emberek mellett vagy ellen, hogy valaki MSZMP tag volt vagy sem... Mert ugye nem mondjuk ki, hanem beletömjük szinte a riporter szájába (azzal is vádolhatná...), hogy azért elvtársról van itt szó. Ráadásul Stumpf az MSZMP tagsága mellett fel tud mutatni egy kancellária miniszterséget a Fidesz kormányban. Ah, molyszagú, avítt az egész!

Ennyire nem érteni az alkotmánybíróság szerepét. Hogy madárcsontokból? Hogy csillagok állásából? Hogy belekből olvassa ki ez a szűk grémium az alkotmányisten üzeneteit?! Nyilván innen érthető az a totális felfogás, hogy kétharmad mögöttünk (egyszer, egy idő pillanatban - ahogy '94-ben a "hazaárulók" mögött, egyszer, egy idő pillanatban), akkor ki ellenünk? És aki kritizál az ellenünk, az nem demokrata, az hazaáruló, az komcsi, de legalábbis mszmp-s múltja van, ha máshogy nem, akkor szellemi örököse, meg kuruzsló... És senki nem szól neki, hogy te Laci, ezt nem kéne. Még ha így is gondolod, legalább a látszat! És elgondolkodtató, ha senki nincs, aki ezt gondolná körülötte, és ha van, akkor miért nem szólal meg, és ha megszólal, akkor miért nem hallgatnak rá. Egyetlen korlát: a saját demokratasága. A jó király mítosza. Nem kellenek se fékek, se ellensúlyok, csak az, hogy jó királyunk legyen teljhatalommal. 

Otromba lépés mögött a német nagytőke áll... Jaj, ilyen mondatoktól mindig borsózik a hátam. Mikor lesz ebből karvalytőke? Esetleg imperialista kizsákmányoló? Nem, kedves Laci, engem zavar. Nem vagyok sem bajor, sem tőkés. Még mszmp tag sem voltam. De én se biztos, hogy szeretnék találkozni veled.