Elizabeth Kostova Hattyútolvajok könyve Ianus-arcú. Olvasás közben, főleg az elején, nagy remények, egy jó regény lehetősége. Nagyon is szerethető, talán az utolsó soráig is, bár a végén nagyon dominál a banalitás. Kis érlelés után viszont elveszti minden báját, alig emlékszünk a fő gondolatokra. Két-három év után, félek, egyáltalán nem felidézhető könyvek sorát gyarapítja. Rendhagyóan a gondolataim is inkább csak az olvasás közben leírt mondatok egymás után rakodása.
A könyvtáros ajánlata. Csak őszinte meghajlás és köszönet. Hagyunk még egy hónapot az érlelésnek, de első indulatból minden banalitása ellenére jó könyvnek gondolom. (Érlelés után bizony ez inkább középszer.)
Egy gyönyörű krimi, lélektani kutakodás, pszichoturkálás, megfejtés és poroszkálás az évszázadok között, az alkotás mélységében, életkorok és életutak, roncsolt emberi életek, segítő kezek és meg nem értés. Szabadság és kötöttség. Sokszor hiányoltam az erős karaktereket, itt nyomokban vannak. Több dimenziós, valós, szagló figurák, akik hol félistenek, hol mindennapi emberek, akik botlanak és csetlenek. Még akkor is, ha a történet vége előrelátható, még akkor is, ha nem tudunk meg többet az alkotásról, a festésről (itt bizony erősen felszínes karcolat), ha csak árnyképként kúsznak át az alakok előttünk.
In medias res kezdődik: egy tikos festmény (Sisley), egy majdnem meggyilkolt festmény, egy véletlenül belecsöppenő pszichiáter és hallgatásba burkolózott festő. Mivel a festő hallgat, ezért a pszichiáter nyomoz, kutakodik, boncol. Maga is fest, de nem festő. Belebonyolódik a festő magánéletébe, átlép és áttör minden határt – egyre személyesebb történet lesz. Továbbra sem érti a férfit, de egyre inkább megérti a nőket körötte.
Személyes vallomásokon keresztül ismerjük meg a festő Robert Oliver történetét. Talán nem is annyira meglepő módon róla a végén sem fogunk többet tudni, mint az elején. Nem tudjuk, hogy mi mozgatta, mit gondolt, honnan hova jutott, és a végén ugyanúgy tűnik el a sötétben, ahogy érkezett. Eközben megismerjük a feleségét, aki a tökéletes kispolgár: egyetemi lázadással, kuporgató, de mégis felfelé törő vágyakkal, aki beleszeret az elsöprő, robosztus festőbe, akivel aztán vidékre költöznek, és a gyerek mellett dolgos családanya lesz. Egy darabig tűri, palástolja, javítgatja a házasságát, aztán pedig elválnak. Ő is a semmiből érkezik és a semmibe távozik. Talán leginkább Maryről, a szeretőről tudunk meg egy picit többet, de ő is elindul egy szokásos szerelmi történettel, teljesen banális mester-tanítvány viszony, a macsó férfi és a húzódozó diáklány, és aztán a romboló viszony. És lám, a végén a pszichiáter ölelő karja, stb. Mindezek ellenére a figurák valósak: minden közhelyes jellemzőjük belőlünk táplálkozik. Ez a könyv ezért szerethető – ilyennek képzeljük, látjuk és érzékeljük a saját valóságunkat. Hogy a mindennapoktól esetleg távoli művészlét milyen, azt nem ebből a könyvből fogjuk megtudni, ott ezek a közhelyek már tényleg laposak.
És nyilván idegesít, hogy mind Candy, mind Robert csak múló árnyék a történetben, hogy semmit nem tudunk meg igazán a talányból, miközben megkapjuk a megoldó kulcsot, de az üresen forog a zárban, hogy a festés, az alkotás az mindig csak ürügy – nem több, mint hobbi. És ahogy a hobbista a nagy alkotást, annyit enged ez a könyv is láttatni.
A múltbéli történetben van a legtöbb élet: értjük a feleséget, értjük a férjet, és értjük az idős festőt. Róluk is többet szeretnénk tudni, és a kurtán-furcsán elvarrt vége a történetnek szintén egy olyan kulcs, amivel nem sokat érünk. Beleillik, forog, csak nem nyitja – mondhatjuk.
Mindezek ellenére – leírva szinte csupa közhely a könyv – mégis jó, mert a sok kis részlet, sok apró ecsetvonás valós, emberi és mindennapi. (Olvasás közben megszavazunk neki egy erős b-t, viszont így pár hónap távolságból már csak c-t tudok adni. Nincs jelentősége, könnyed, üde fröccs, ami nyom nélkül frissít, íze már a strandról távozóan sem felidézhető.)
(370.o. Schiff András játsza Bach francia szvitjét.)
(Valaki érti, hogy a 418. oldalon, hogy lehet Marlow-nak felesége? Itt még Mary a jövő, viszont jelenben beszél a feleségéről: idegesítő, mert itt már abszolút sejthető, tudható, hogy nem Robert felesége, nem titokzatos múzsája, hanem Mary lesz a pszichiáter nője. Na de akkor ki a feleség?)
Ne ijedjünk meg rendes kispolgárként hiányos műveltségünk miatt, a google se fogja megtalálni Vignot Lédáját, Beatrice de Clerval-t vagy éppen Robert Olivert. Mind-mind kitaláció, a nyitóképhez hasonló Sisley festmény viszont van.
