apám titkos élete

Freud bácsi dörzsölné a tenyerét - a tudatalatti kibuggyant az elmúlt hónapokban, mint óvatlan mell a cannes-i kifutón. Putyin válik, és olyan kamaszos zavarba jön, mintha angolul kéne megdicsérnie egy nyolcmagyarországnyi  terület mindenható potentátját. A cseh kormány eközben belebukik minden idők egyik legszaftosabb lehallgatási botrányába, aminek nem éppen mellékvágánya, hogy a szálakat irányító pókkirálynő intim viszonyt is ápolt a miniszterelnökkel. Lehallgatás szerelemféltésből? Vagy nem - de végülis mindegy, mi elhisszük róluk. És ahogy cáfolták, úgy még inkább. Csúnya kabátlopási ügy... És ha emlékezetünkben még egy kicsit tovább haladunk, mibe is bukott bele a CIA feje? Naná, hogy nő-ügybe. Farka után megy a férfi - a wellness-fitness baba képes volt arra, amire milliárdokat költő titkosszolgálatok és befolyásos kapcsolatokkal rendelkező ellenlábasok nem: iratokat kicsempészni, döntéseket befolyásolni és megbuktatni Petraeust. És az olyan magas labdát, mint mondjuk Berlusconi fiatalkorú lánykái, már le sem csapunk. 

Petraeusnál egyértelmű, hogy a kapcsolat okozta a vesztét. Megfogták a töke környékén, és a kémhálózatok királyának koronázott uralkodója a legidiótább módon konspirált. Persze abban sem hiszünk, hogy a nőn bukott meg - nem a hurok a gyilkos, hanem a hóhér. Mert létezik, hogy nem tudtak erről a kapcsolatáról? Létezik, hogy  nem szúrt szemet senkinek? Létezik, hogy véletlenül rátalálnak dokumentumocskákra egy féltékeny nőcske fenyegetései nyomán? És hogy, hogy nem - egyszer csak a CIA vezetőjének a számítógépében találják magukat? Nyilván nem. De ettől még ott van a szilárd talapzat, hogy a nő ügye miatt Petraeus megbuktatható volt. Ráadásul logó farokkal, megalázottan kellett elvonulnia. Nem éppen biztonságos szex.

Putyin esetében szintén nyílt titok, hogy feleségével évek óta nem élnek együtt, mégis a kapcsolata nem volt megkérdőjelezhető. Feltűntek hol itt, hol itt nőcskék körötte - és létezik, hogy ha ezek mind félreértések, akkor az a kommunikációs gépezet, aki Putyin körül van és profin, tudatosan építi az imázsát, ne vették volna észre. Miért kell például egy bugyimodellt alkalmazni személyes fotósnak?! Hacsak nem arról van szó, hogy tényleg a főnök szeretője és senki nem mer beszólni. A házasság előre megkoreografált közvetítésével pedig a kreminológia szabályai szerint most azokra a kérdésekre kell keresni a választ, hogy miért válnak el? Miért pont most? Vajon feltűnik-e Putyin körül egy másik nő? Esetleg a szexi tornásznő vagy topmodell lesz-e? És lesz-e házasság? Ágyasa, szeretője eddig is annyi lehetett, amennyit akart. De vajon lesz-e fiú gyereke? De néha Occham-borotvájával kell keresztül vágni magunkat a konspirációs elméleteken: mi van, ha egy nőcske házasodni akar, a szibériai charlesbronson pedig belül simogatni való mackócska, aki nem tud ellenállni a kérésnek?

A legfontosabb mellékszál a cseheknél, hogy a politikusok politikától független megfigyelése pont azáltal vált lehetővé, hogy ők maguk biztosították a korrupciós ügyekben az eljáró hatóságoknak a függetlenséget. Persze, soha sincs politikától független - elég, ha csak a kormánytól független, másik csoport által befolyásolt, stb. A fékek és ellensúlyok tényleges függetlenséget jelenthetnek. De ez így is szép: létrehozok a egy korrupció ellenes szuperhatalmat és az lecsap rám. Számomra igenis a függetlenség jele. A súlyos demagógai viszont - és ehhez szerintem nem kell látnoknak lenni - azt fogja eredményezni, hogy Csehországban a korrupciót nagyobbnak fogják érezni, mint valaha és ez a legtöbb korrupciós indexre negatív befolyással lesz. Magyarán Csehországot pont akkor fogják a legkorruptabbnak tekinteni, amikor éppen tisztul, amikor éppen esélye van arra, hogy kevésbé legyen korrupt. Amíg minden átszövően ott volt, ráadásul kilátástalanul, mert esély sem volt arra, hogy bárki is tesz ellene, akkor bezzeg jók voltak a korrupciós mutatói. A másik része, hogy a következő kormány alatt gyorsan erodálódni fog a mostani önállósága a hatóságoknak. Megint csak az őrjítő demagógia fogja azt eredményezni, hogy azok buknak bele, akik létrehozták, és azok fogják megszüntetni, akik ezáltal kerülnek hatalomba. Akkor tudnék hinni a politikai világ előrelépésében, ha ez pont fordítva lenne.

A világ egyszerűbb, mint gondolnánk. Az alulról távcsővel felfelé tekintőknek olyan jó látni, hogy bizony fenn is a farok az úr, és nincsenek nagy csodák. De az is lehet, hogy a szaftos bulvárbotrányok, a titokzatos női szálak, férfi hormonok csak fügefalevelek az ádámkosztümön, és senki sem mondja, hogy a király meztelen...

Vlagyimir Szorokin Bro útja több mint erős nyelvi játék. A Jég felé törő expedíció egészen reális, egzaltikus, inspiráló, a végén már látomásszerű. A kallódó honpolgárok, a csillogó szemű professzorok és karrieristák tökéletes leírása. Minket is elfog a lelkesedés: ezért érdemes, ezért kell. Miközben ott van Bro, akinek megérzése van. És Bro, aki ekkor még nem Bro, lassan elválik a valóságtól. A saját, vallási, hitbéli, karizmatikus állapota válik egyeduralkodóvá. Új név – új világ. Új testamentumot fogalmaz meg a Jégen, új világ indul, új neve lesz, felébred a szíve. A vallási fanatizmus – Ábrahám gyilkosági kísérletétől Kierkegaard hit lovagján át az iszlám fundamentalistáig – bármi lehet: akár a kommunizmus is, akár a fasizmus is. Vak hit, ami bármit átír, bármit szentesít, bármit lényegtelenné tesz a szent üggyel szemben.

És míg Bro születése mámoros pillanat, ahogy Eppel találkozik, ahogy ketten válnak látóvá, ahogy a magányos új világot, a paradicsomi állapotot az ős emberpár megosztja egymással: csodálatos. Minden más szürke, sokadlagos és lényegtelen. Az első testvérek megtalálása, ahogy megroppanó mellkasok mellett ébrednek fel a szívek, nehéz szüléssel és születéssel, az úttörők, az elsők, az alapítók mítosza.

És lassan fordul át egy gépiesített, ipari termelésbe. Embertelen és féktelen tobzódásba. Ahol semmi sem számít. Nem szürke és másodlagos, hanem húsrobot és vasmasinák, kősírok és forró fémet köpdöső csövek. A szent cél, a kommunizmus, a megvilágosodás, a csak az az egy számít mindent eltipró logikája. Nincs hazugság, nincs irgalom, nincs szeretet, nincs bűn: csak cél van, csak közösség van, csak testvériség van. Csak Fény van. A diktatúra logikája. Akár árja logika: kékszemű testvérek, akiknek a szívét akár erőszakkal, betört bordákon, vériszamóssá váló mellkasokon keresztül is, de fel kell ébreszteni. És vannak a látók, aki megmondják ki testvér, és ki nem. Amíg a proletariátus osztálytudatára nem ébred… Amíg az árja vér meg nem tisztul… Amíg a víz el nem söpri az árját… Négy láb jó…

A nyelvileg is lekövetett változás az inspiráló kisközösségtől a nyomasztó mészárszékig vezet. Az érthető borzalom vérfagyasztó valósága.

Ha a családon belüli erőszakról, elkövetőkről és áldozatokról kéne beszélnem, akkor ezt a könyvet venném elő. Arnaldur Indriasson Kihantol bűnök. Nem krimi. Nem csak krimi.

Viszketően idegesítő könyv. Sokkolóan erős. Ha a kapcsolaton belüli erőszak ellen kéne érveket gyűjteni, akkor kezébe nyomnám a könyvet az ellenlábasnak. Elég lesz, úgy hiszem.

Hideg, kemény, metsző.

Drogos lány rendőr apja, aki csak kisétált az életükből, egy életre összegyűjtve a volt felesége sziszegő gyüleletét, és nem tudni, hogy a lánya vajon az anyja gyűlöletétől vagy az apja kilépésétől lett olyan, amilyen. Valószínűleg mindkettő.

És látjuk a majd ötvenéves tragédiát, ahol egy férfi módszeresen, a legbrutálisabb kegyetlenséggel terrorizálja a feleségét és három gyermekét. És a vér továbbszáll: az egyik fia szellemileg visszamaradott, a másik hasonlóan brutális. És nem a semmiből jött: őt is ugyanúgy verték. A megvert kisfiú lesz a brutális apa. A kétarcú apa: otthon állat, kinn vidám. Milyen élet ez? Bárkinek is. Nem értjük az anyát – és a saját gyermekei sem. Mindenki háborúra készül, kivéve a nő, aki bármit védene, bármit elviselne, hogy ne menjen tovább. A zsákutca teljessé válik: csak az apa halálával lehet megváltani, de már későn. Továbbél a fiúban…

Minden ott van, amit el lehet mondani erőszaktevőről, aki egy mosolygós, társasági ember. Hogyan sokkolja ez a fiát, aki addig csak az erőszaktevőt látta benne. Az áldozatot, aki lépésről lépésre válik testileg-lelkileg nyomorékká, elfogadja a sorsát, folyamatos kompromisszumokkal adja fel saját és gyermekei életét. A társadalmat. És minden érthetővé válik: nincs ördögi és angyali túlzás. Csak emberi valóság. És ettől válik fogvacogtatóan nyomasztóvá: érinthető közelségben van minden mozzanata.

És tetszik a teljesen irreleván mellékszál. Egy fegyver, ami színpadra kerül és nem sül el. Mert az élet főleg ilyen. És ott is erőszak: a gazdag család lánya unokatestvér erőszakjának áldozata. Tengernek megy, mert elviselhetetlen a családnak, hogy világra hozza és megtartsa a gyermekét. A nő az áldozat, meg a magzat – miközben a családnak kéne bűnhődni.

Háy János már túl van Házasságon innen és túl. A könyv remek. Pontos. Előtte és utána. Szétzúzott, roncsolt kapcsolatok. Lélekbemászóan. Fordulatok, kórképek és látleletek. És mindvégig az enyém, tied, övé. Lányok, asszonyok, fiúk, férfiak a szomszédból – mégis mesteri tömörítése és esszenciája a minket körülvevő világnak. Nagy adag szomorúság az életigenlés mélyén, fanyar önirónia, csippetnyi humor, borotvaéles mondatok, kemény fordulatok, egy-egy mondatból kiinduló élettörténetek. Kukucskáló lyukak, amin keresztül egy élet rajzolódik ki előttünk. Ahogy leírja az egyetlen jelenetet, látjuk mi volt tegnap és azelőtt, és tudjuk mi lesz holnap és azután.

Szép Ernő Ádámcsutkája az öregedő férfikor bája. Rágódás, lírai önvallomás, pillanatkép – nem indul sehonnan, nem érkezik sehova. A kapcsolat jön, lát és elmegy, viszont akiről igazán szól, Miska, marad egy helyben és közben gyönyörűséges szavakkal elsuttogja mit érez. Nem szerelem, de már majdnem az, szinte már affektálás, csak szebben, költőibben, mint Buzatti teszi, és szerelmes ebbe a mélabús, merengő fájdalomba. Minden szöveg, minden ihlet, minden póz – és annyira áthatja, hogy már őszinte.

Szereti a fájdalmát, amivel elveszti a lányt. Szereti a fájdalmát, amivel elveszti az asszonyt. Szereti a fájdalmát, amivel elveszti az ifjúságát, az egészségét, a férfiasságát, a hiúságát, mindenét. Szereti sajnálni magát – szerelmes ebbe a fájdalmás széplelkűségben.

Jaj, be szép könyv ez!

Megint állunk sorba a gyerekkel. 2 éves kor felett fizetni kell, alatta nem. Az előttem lévők közül bepróbálkoznak, hát még határesetnek is nehezen mondanám, de lehet, hogy csak nagy növésű a gyerek. Hazudik, egyértelműen (persze, nincs még kétéves, ugye hogy nem vagy kisfiam). Persze, amikor igazolványt kérnek, akkor az nincs (nem hoztam el, miért nem hiszi el, hogy kettő alatt van), megpróbál bajtársiasságot kicsikarni (jaj, ne csinálja már ezt, magának is biztos van gyereke!) Aztán fogcsikorgatva fizet (hát, ez milyen hely!), és bemegy.

Kétezer forintért hazudik. Megmagyarázza magának, hogy miért van igaza. Mert nagyon drága, mert nincs pénze, mert úgyis fizettem a többiekért, csak a kisgyerekért nem akartam, így is egy vagyont hagyok itt, vagy mert süt a nap, esetleg bármi. A gyerek pedig felnő ebben, hogy drága a buszjegy, pár megállóra nehogy már lyukasszak. Számla nélkül okosba jó lesz, nehogy már adót is fizessek, úgy se kapok érte semmit. Most miért ne szedhetnék el pár szem cseresznyét, cső kukoricát vagy bármit a másiktól, úgyis sok van neki, ott rohad meg a mezőn, vagy megint csak azért, mert süt a nap. Hazudunk éjjel-nappal. És egy pillanatra sem merül fel bennünk, hogy bocs, de most tényleg kétezer forintért hazudok? Nem a gyerekem életéért, nem az anyám lelki üdvéért, nem a hazám becsületéért - nincs itt semmilyen komoly dilemma (általános iskolai nagy erkölcsi drámák életidegen helyzetei jutnak eszembe ezekről), hanem csak szaros kétezer forint. Meg a kapzsiság és zsugoriság. No meg a szavak becsülete.

George R.R. Martintól a Trónok harca nem más, mint Gyűrűk ura lényeg nélkül. Az volt végig az érzésem, hogy erős, karakteres, cizellált lovagkirálysági történet, de bárhol kezdődhetne és bárhol végződhetne. Igényes szappanopera. Hiába egy-két fordulat, meglepő csavar, mégis a semmiből jött és a semmibe tart. Nincs a hatalom gyűrűje, ami összefogná és szimbolikusan megkoronázná a történetszálakat.

A kitalált lovagkirályság története erős. Az egyes házak karakteres, nagyon meghatározó jellemvonásokkal rendelkeznek, és mint egy szerepjátékban hangulatos, ikonikus helyeken székelnek. A már-már meseszerű díszleteket lehozza a földre a jellemek emberszerűsége. Egy-két rendíthetetlen és mitikus hős van talán, de azok is emberi érzésekkel. A többiek esendő, gyarló, néha hősies, néha gyáva, néha szavatartó, néha hitszegő – egészen emberi. Deres egyenes ura, a rendíthetetlen Ned Stark, aki maga hajtja végre az ítéletet, aki dacol a királlyal, aki megvédi a haldoklót a titoktól, aki ostoba becsületével magát és családját sodorja veszélybe, mégis csak szerető apa, megalázható és esendő ember lesz. Cerseiben mondjuk sok emberi nincs, maga az intrika, hatalomvágy, és mi fejezhetné ezt ki jobban, mint a Lannisterek aranyhegye? Viszont Tyrion, aki az egyik legalávalóbb, testileg is nyomorék fickóként kezdi, az egyik legszórakoztatóbb és legszerethetőbb figura lesz. A sárkányivadékok történetszála teljesen független, ahogy a Fal és a mások is csak mellékszálak a trónért folytatott harcban. És még sorolhatnánk. A nagyon erős karakterek, az ezeket nyomatékosító díszlet (Deres, Fal, Sasfészek, Zúgó, stb.) és az izgalmas, jó ritmusú történetmesélés szerethetővé teszi a könyvet.

Mitikus világban és bölcsességben a Gyűrűk Ura előzi, míg életszerűségben Az elátkozott királyok.

A protestáns etika nagyasszonya volna Merkel? Sarkozy kicsit hedonistább, de mindegyiket veri Obama? A fő kujon pedig senki más nem lehet, mint Helikopter Ben? Talán buzi is.

Tessék!

Félreértések elkerülése végett jelzem, hogy értettem miről szólt a bejegyzés, sőt a linkelt tartalmakat is elolvastam, és nem arról, amit én fent írtam, de nagyon adta magát a párhuzam.

Legalábbis Kondor Vilmos Budapest Noirjában mindenképpen.

Mert ki ne akarna Gordon lenni? Egy magyar Philip Marlowe? Egy kemény öklű, cinikus, intelligens, rendíthetetlen és mégis érző férfi?

A regény annak ellenére sem tucatkrimi, hogy az összes lényeges klisét felhasználja, a rendíthetetlen és kitartó nyomozótól (jelen esetben újságírót) az elsőre egyszerű ügyből országos összeesküvés leszen át a betyárbecsületen keresztül a frappáns befejezésig. Nagyon erős karakterekkel van tele, és magyar regényekhez képest egészen meglepően jók a párbeszédek. Erős a zsivány romantika, a törvénykívüliek kemény, de igazságos világa, lecsúszott galerik, piti bűnözők, akik mégis erkölcsesebbek mint fehéringer politikusi réteg. Nagyon korhű, akár a korabeli építészet (Budapesttől Lillafüredig), akár a pártok, politikusok, trafikok, újságok leírásában. Ez jelentősen növeli a hitelességét.

Ami homályban marad, és ez fájó pont, a pont a zsidó család. Engem érdekelt volna az apa, hogy jut el oda, hogy eldobja a lányát azért, mert nem akar problémát a zsidó származása miatt, aztán még tovább megy ezen az ördögi úton, és a teljesen kiszolgáltatott, testével pénzt kereső luxuskurvát „csinál belőle”, és...

"Az egyik betelefonáló a filmben például azt mondja, hogy az a baja, hogy ha elképzeli, hogy mit csinálnak egymással a melegek, akkor elhányja magát. Erre az a válasz, hogy akkor ne képzeld el! Jobb lesz mindenkinek. Egy csomó ember rengeteg energiát fordít arra, hogy azon agyaljon, vajon mit csinálnak azok, akiket gyűlöl. Folyamatosan azon agyal, hogy miért nem lehet ezen a világon normálisan élni. Amivel ugye az a baj, hogy ha eleget gondolkodsz rajta, akkor rá is jössz. Ez körülbelül olyan, mintha utálnám a spenótot, és azért járnám az összes zöldségest, hogy spenót után kutassak. És ahányszor találok egyet, kiakadok, hogy nézd, mennyi spenót van itt! Ezek direkt szervezetten hozzák ide a spenótot, ez egy spenótmaffia. Ahelyett, hogy elmennék a spenótos pult mellett, és vennék egy körtét, mert azt szeretem." (forrás: origo)

Kollárnak nem ártana egy sajtós, persze lehet, hogy most már minek. 

Erőss Zsolt márka volt, húzónév, vele kaptak médiafigyelmet, és ezen keresztül gondolom szponzori pénzeket. Aki  elmegy kurvának, az ne csodálkozzon, ha megbasszák - már bocsánat, de most azon nyavalyogni, hogy mindenkinek a fotelből és félig mászott Gellért-hegyről van véleménye az eseményekről, amikor éveken keresztül ebből a figyelemből éltek, nem elegáns. Hegymászótársakat is, talán még Mécs Lászlót is, savazzák, mint hozzá nem értőt?! Korrekt viszont, hogy Kollár nyilatkozott, őszintén és kimerítően, csak néha a látásmód meredek, amiről pár szóban.

És akkor én a fotelhuszár is megszólalok, mert arról, amit mondanak igenis lehet véleményem. Én a spanyol hegymászó véleményét is meghallgatom, meg Kollár véleményét is, és ebből az jön le, hogy inkább a spanyolnak van igaza. Tiszta hegymászás híve, de ez inkább lenézés - és hova tegyük Erőss Mt. Everest mászását?! Őszintébb és tökösebb dolog ezt bevállalni, ahogy a Nanga Parbatot titokban, hogy nincs pénzünk. Nem vagyunk mi gazdag embereket, de így is meg tudjuk csinálni, ezért maximális tisztelet jár. De kioktatni és operettmászónak minősíteni a másikat, majd azt mondani, hogy a végén már fizettünk volna a serpákért, meg a kötelekért, csak az árban nem tudtunk megegyezni (kedves öregúr, megélhetési serpa, pfúj!), és erre ők visszafordulnak, pedig megegyeztünk... Ha tisztán mászunk, megélhetési serpa és operetthegymászók nélkül, akkor tessék menni nélkülük és nem arra panaszkodni, hogy ők nem segítettek - nekik ott sem kellett volna lenni. De most komolyan? A Soriát kell számon kérni, hogy nem cseszegette a serpákat?! Azokat a serpákat, akikről mélységes lenézéssel nyilatkozik. Nincs meg a tudásuk? Elfogy a bátorságuk? Mintha a serpának csak döntés vagy pénz kérdés lenne, hogy felmegy-e a másikért - akkor most ennyivel többet tudnak, csak az a kérges szívük? Kiss nyolcezernél visszament.

Mécs László nyilatkozata végképp azt az érzést erősítette bennem, hogy bizony Kiss esetében a tapasztalatlanság lehetett a fő ok. Erősebb volt, mint Erőss, de még soha nem járt 5000 méter felett, nem tudta, hogy mi fog történni. Ahogy az ember furcsán, csodálkozva, helyenként megbotránkozva hallgatta, hogy 8000 méter felett nem fordulunk vissza a másikért, mindenki magáért küzd, ha tud - mert ez egy alapszabály, ez a feltétele annak, hogy életben maradj. Elfogadtuk a magyarázatot akkor is, ha ez kegyetlenül is hangzott, amikor emberek tűntek el, haltak meg Erőss mellett. Most viszont Kollár azt mondja, hogy Kiss bajtársiasságból mutatott példát, és ebbe belehalt. Hogyan is?! Ez nem inkább amatőrség, azaz az ő esetében tapasztalatlanság? Hogy amit meg tudott csinálni ötezer alatt azt már nem tudja nyolcezren? Elfogadtuk Erőss esetében, hogy ez a profizmus - itt nincs olyan, hogy segítőkészség. Akkor ez mi Kissnél? És ha Kissnél ez bajtársiasság, akkor mi volt korábban Erőssnél, amikor ő nem fordult vissza? Kollár olyan sokszor elmondja, hogy Kiss beválogatása mennyire megalapozott és tökéletes döntés volt. Túl sokszor hangsúlyozza. Ezek csak fotelkérdések, nem értek hozzá, mégis felmerült bennem.

Ettől független azt gondolom, hogy páratlan, amit csináltak - tudták, vállalták, nem akarták, de megtörtént. Benne volt a pakliban, most kihúzták.

Méltósággal hallgatni.

Sokáig gondolkodtam, hogy írjak-e Erőss Zsolt eltűnéséről.  Messziről nézem azt, amit csinál, ha nem is fotel turista, de biztos, hogy a fotelhoz közelebb, mint a K2-höz. Mindenki erről beszél, én is, kérdés, hogy írok-e. Bevallom őszintén, hogy Földes András nekrológja volt az, amire reagálni akartam.

Erőss Zsolt a magyar hegymászás Lance Amstrongja. A zseniális teljesítmények eltörpülnek amellett, hogy milyen mértékben válik márkanévé az adott személy, mennyire személyében jeleníti meg az egész sportágat, hobbit, a köznép számára mennyire ő a A Hegymászó. Erőss Zsolt egyértelműen akkor vált hírességgé, amikor egy bugyuta baleset után, kórházi ágyról nyilatkozva, szinte élőben közvetítve döntött arról, hogy ő nem kockáztatja a térdízületét, mert ezzel egyetlen szerelmét, a hegymászást is elveszítheti, és jöjjön az amputáció.

Bevallom őszintén, számomra innen vált egy kicsit távolivá a jelenség. Hirtelen állandó szereplője lett a bulvármédiának, nyilván kellett a pénz a regenerációra, újabb mászásokra, amelyek ezek után gyorsabban jöttek, mint korábban, sokkal nagyobb média felhajtás mellett. A korábbi már-már egyértelműen pozitív kép árnyalódott, a szokásos negatív hangok felerősödtek. Korábban inkább flúgos volt, hogy na, ilyen is kell, én nem csinálnám. Innentől viszont már erősebb kritikák is megjelentek: ez nem normális, miért kell reklámozni ezt, felelőtlen és önző az élethez való hozzáállása, a családjára nem gondol, hullanak mellette a sporttársak, stb. 

Ezek egy részével én egyetértek, sőt! Viszont az a természetesség, kitartás, fanatizmus, amivel képes volt felállni a padlóról példamutató és motiváló. Erőss Zsolt nyilván lehetne a felelőtlen apuka ikonja is. Aki nem törődve a családjával évente kétszer-háromszor kockára teszi az életét, hogy a szórakozásának éljen. A hegymászás helyére beírhatnánk bármi mást, ami hasonlóan veszélyes (az eszetlenül száguldozó motorosoktól a fényevőkig). Én ezt zárójelbe raktam, és lecsupaszítottam arra az emberre, aki képes túllendülni, már-már mosolyogva a mélyponton. Ha ő fel tud állni féllábbal a padlóról, akkor nekem miért ne sikerülhetne bármi? Az élete volt a hegymászás és ebben érte a legnagyobb csapás. Olyan hátrányba került, ahonnan a többség már fejben feladja. Ez már önmagában motiváló. Személyesen viszont az a derű és természetesség fogott meg, amivel az egészhez hozzáállt. Nyilván ez nagyobb harc volt belülről, de ez engem nem érdekel, mert én csak kívülről láttam. Ha ő képes így, féllábbal nyolcezresekre felmenni, akkor én is meg tudom a magam buckáit mászni bicegve. 

Földes Andrást nem ismerem. Az írásait nem kedvelem, kifejezetten kínosnak tartottam, hogy a kínai kiállításról írt  kritikája" gyalázatosan gyenge színvonalú volt, de utána még ki is kérte magának (az első már-már megszokott, a második viszont tényleg kínos), sok csetlése és botlása a kultúra területén, és ama Annapurna mászás kulcsszereplője lett írásaival, ami végét jelentette egy nagyszerű sorozatnak, nem mellesleg egy barát maradt fenn örökre a hegyen. De vártam, hogy írni fog, hogy ő mit gondol, mint bennfentes.

Erőss Zsolt számomra ikon volt, aki képes megtalálni magának az élet értelmét, képes ennek bármit (életét, családját, barátait) feláldozni, képes felállni iszonyatos mélységekből, erőt lehetett meríteni a hozzáállásából, derűjéből, természetességéből. Egy hiányzott belőle a lenézés, a kiválasztottság érzése, a kérkedés. És ez az a pont, ahol az én erősszsoltom nem összeegyeztethető Földes nekrológjával. Vagyis annak bizonyos részeivel - szerintem sem tett semmi olyat, amivel mások fölé emelkedett volna. Legalábbis ezt sugározta, mi pedig csendesen azt gondoltuk magukban, hogy dehogynem! És akkor ebbe hogyan illeszthető a félszívű élet? A városlakó vagy fenti fotelturista szürke, megalkuvó élete, amit ezek szerint nem értett? Mi ez, ha nem lenézése mindazoknak, akik csodálták őt?! Én nem hallottam ezeket a mondatokat, nem éreztem soha egyetlen mozdulatában, és ezt most már ne is vegye el tőlem Földes András. Ne csináljon olyan ikont belőle, amilyen nem volt - nem a mindennél fontosabb hegymászás megvilágosult prófétája volt, aki ki akarta rángatni az embereket a féléletükből. Aki összevetette szürke életüket a sajátjával és lám-lám, nem értette, hogy élhet valaki ilyen gyáva, megalkuvó módon, mint te kedves olvasó. Azaz én. Megáll Erőss Zsolt élete, derűje, fanatizmusa a maga fél- vagy egész lábán, mindenkinek maga dolga, hogy saját életével, küzdelmével, boldogságával összevesse, ha akarja.