Dino Buzzati regénye (Egy szerelem története) olyan, mintha terápiás írást olvasnánk. Mert ki ne akart volna írni, amikor kutyául szenvedett a szerelem miatt? Ki nem hallgatta végig a haverját, amikor reménytelenül szerelmes volt? Kérdés, hogy a szerelmes íráskényszere lehet-e többszáz oldalon érdekes.
A regény esetében vízválasztó, ki hogyan tudja olvasni. Unalmas nyavalygás, férfi sirám, újra és újra írt mindennapi krízisek vagy pedig a szerelmes lélekállapotának mélyfúrása, mikroszkóp alatti nagyítása, elemekre szedés és újra felépítés. Én sajnos az előbbire szavazok, bár helyenként felcsillantja az utóbbit. A független férfi, túl már a kamaszos éveken, kellő kéreggel a szívén, kispolgári nyugalomban, építész napi robot, alkalmi kurvák, élvezhető élet. Minden szürke.
És akkor jön a táncosnő, huszadrangú senki az Operában, semmilyen kis olcsó nőcske, aki megváltoztatt mindent. A nő tényleg nem érdekes – a szerelem, az érzés, ő csak múzsa. A férfi egyre inkább belerángatja saját magát a szituációba, mindennél fontosabb lesz, a nő pórázon hol elengedi, hol közelebb rántja, de a póráz hiába van a nő kezében, a férfi zsigereiből hasították.. Felvillant egy aprócska reményt és a férfi megint szalad, majd megalázza és az megint szabadulni akar. A reménytelen és kilátástalan szerelem minden stádiuma.
Tudjuk-e igazán sajnálni vagy csodálni a férfit? Nem. Inkább szánalmas, mint a szerelem hőse. Nem férfi, csak egy báb. Lépésről lépésre alakul ki a teljesen irracionális függés. Egyenlőtlen küzdelem. A függő beteg: a nő lehetne bármilyen káros és mámorító szenvedély. A végén már a nőért órákat utazik, majd ott a szeretőjével találja, akit persze letagad, a férfi hisz, majd lelép a szeretőjével a férfira bízva az igazán taszító pincsijét, hogy várja meg. Minden benne van ebben a képben. Áll a nyomorult a kabriója mellett, kezében egy pincsi, ebédeln akar, miközben a szerelmét egy letagadott pasi keféli, és ő mindent el akar hinni. Ha férfi ekkor sem képes egy reménytelen, sehova nem vezető, kifejezetten kicsinyes érzelemből kilépni, akkor azt érezzük: megérdemli. Annyira tud szenvedni egy náthától, mintha csontrákja lenne. És a végén odaszúr a kispolgárnak Buzzati: a szerelembe belehalok, de anyámnak azért be nem mutatnám a nőt. Aha, akkor végképp szenvedj!
