Árvák hercege = Cider House Rules?! Vajon miért így fordították John Irving regényét? Ez csak mellékes, de nem értem. (Szintén szinte mellékes, de roppant mód idegesített, hogy a krikettet folyamatosan krokettnek fordították. Krokett?! Teniszezne vagy krokettezne, drágám? Rizsát vagy krikettet?)
Nagyon távoli világ nekem, nagyon sok olyan emberi döntéssel, amit nem érzek közelinek magaméhoz. Sok helyen szájbarágós, elmagyarázós, nem tovább gondolható, alig két- vagy háromsíkú figurák, mintha egy sorozatot néznék, ahol elvárás, hogy egy szereplőnek kettőnél több hangsúlyos tulajdonsága ne legyen, azok időben ne változzanak, stb.
Az elején a „fellegek feletti” világ beszippant. Látjuk ezt a rothadásnak indult zsákutcát, ahol megtelepszik a világvégi orvos, két időtlen korú nővérrel és a rengeteg árva. És bizony ez gyár, ahol néha angyalt, néha ember csinálnak. Mint rendszámtáblát az autó, úgy kapnak nevet a gyerekek. A mindennapi éter bágyultsága, lassan cseperedő bennmaradók, akik azért néha kiröppenek, és ők a hercegek. Meg vannak angyalok, szerencsétlen sorsú nők, alig pár napra maradók.
Larch vívódása, állandó és magányos háborúja, ahol az ember nem kérdez, nem moralizál, hanem egyetlen törvényt követ: hasznosnak lenni. Akár úrdolga, akár ördögdolga. Kis hazugságok, nagy sumákolások, hogy a vezérelv ne sérüljön. (Csak nekem jut eszembe Néri Sz. Fülöp atya alakja, a „Legyetek jók, ha tudtok”-ból? Kisebb botlások a teljes tisztaságban.) De semmi elvont, hidegen kiszámított erkölcsiség, hanem a legmélyebben átitatva szeretettel, esendőséggel és a végén egyre inkább éterrel. Nem tudunk nem mellette állni, akkor sem, ha tudjuk, hogy a nőkkel való kapcsolata mennyire rövidre és „érdekesre” sikeredett, hogy hazudik a meghalt árváról, hogy hamisítja Wells életét, betegségét, és hogy egyre közelebbi barátságba kerül az éterrel. A nővérekhez hasonlóan mi sem vesszük észre, hogy milyen mélyről tér vissza egyszer-egyszer a rendelője magányában.
És mennyire kamasz marad mindvégig Homer Wells. A szerelem és a testiség két különböző dolog. Ott van Farby brutális, agresszív, valóban árva-mohósággal kívánt testisége. Emellé sorakozik fel a női testről – fanszőrtől méhlepényig terjedő – nagyon mély, szakszerű és teljesen orvosi ismerete. A másik oldalon a szinte plátói szerelme Candy iránt. A romantikus kamaszfiú, akinek Wally a legjobb barátja, akinek a családja kiemeli az árvák szürkeségéből, megad mindent, és ő ezért hálás. Másik oldalról pedig a dolgos, sok mindent tudó és a végén az árvaházba hazatérő férfi. Wells azonban ebben a kettőségben sem megfejthető, és főleg, ha évtizedekbe mérünk. Pókháló vékonyságú az a hazugság, amiben „édesnégyesben” élnek: Candy és Homer fia, akit árvaként, de mintha Homer örökbe fogadottja lenne nevelnek. Leginkább még a háborúban megnyomorodó Wallyt érteni, aki ezt tudomásul veszi: barátja, felesége és fia is van. Ehhez a finom szövethez nem mer hozzányúlni.
Szerettem azt az őszinteséget, ahogy feszengés nélkül ír a néger bérmunkásokról. Akik között vannak jó és rossz emberek, és isznak, késelnek, a saját szabályaik szerint élnek. Keveredés nincs. És a férfi, aki igazi vezetőként terelgeti őket, mesterien használja a pengét, már-már ő az az ikon, aki mutatja a társadalmi integráció útját, és bumm, hát ő az, aki az unokájának az apja…
És az abortusz-kérdés. Nyilván egyenlőtlen küzdelem, hiszen Irving az ördögdolgát is úrdolgának tartja, ezért Larch nyerő helyzetben van: a magzat foetus lesz, és nem kikaparja, megöli, hanem csak megszünteti, nem engedi a világra. És nyilván egy árvaház nem arról szól, hogy jaj, de szép, hogy világra jöttek – és Irving ennyiben korrekt: szép és jó gyermekek is világra jönnek, sőt, maga a főszereplő is idetartozik. A végére odarak egy vérfertőzést, hogy Homer Wellst is meggyőzze: van, amikor az ördögdolga is úrdolga. És igen, a végén a fiú hazatér. Én eleve ezen a vágányon voltam, tehát se nem győzött meg, se nem bizonytalanított el, de nem is erősített meg. (Egy nő dönthessen, de legyen felelős előtte is; vagy még inkább: dönthessenek, és legyenek felelősek előtte. A döntés felelőssége pedig sokkal inkább belém égett Emil Rulez porcicáiban. Az tényleg megrázó volt, már elsőre is, alig tudtam leakadni róla.)
