Itt is volt szó a rosszul működő államról. Ezen héten fel-felbuknak a hírek, kivételes sodorvonal lehet, hogy most egyszerre pár ügy a síkos felszínre kapaszkodik, miközben itt lent, ez a betonkemény valóság. A rothadó, széteső közigazgatás, a rosszul működő állam. Nem most kezdődött, nem is tegnap, de mintha eddig mindig zárójelbe tettük volna. Tényleg vannak ennél fontosabb dolgaink?!
I. A Bándy-ügy számomra érthetetlen módon kapott hihetetlen nyilvánosságot. Szívesen olvasnék elemzést, hogy vajon a több száz erőszakos bűncselekmény közül, miért ez emelkedik ki vagy ezt emelik ki ennyire?* Mi volt különleges ebben a lány (azonkívül, hogy mindenki egyedi példány)? Az állam jól működik, mondhatnánk felszínesen, hiszen rövid időn belül meg lett a tettes, nem ítélek előre, de ez atombiztosnak tűnik. Viszont ahogy eljutottunk ide, az maga a nemtörődömség, hozzá nem értés, a rosszul működő folyamatok gubanca. Egy ember, akitől a teljes környék rettegett, félt, aki életvitelszerűen nem tartotta be a szabályokat, és ezt mindenki tudta. Mégis alig történt valami. Ha van hétköznapi félelemérzet, akkor pontosan erre gondolunk. És mikor az ítéletek megszületnek, akkor sem változik sok minden. Hiszek a három-csapásban, sőt kisebb súlyú bűncselekményekre is kiterjeszteném. Van, aki nem változik.
II. Lefoglalják, aztán nem, de gyakorlatilag mégis, eljárási hibák tömege, felelősségre vonás semmi, sőt, és valaki hónapok óta egy egészen bagatell ügyben laptop nélkül van, két hatóság pingpongozik vele, és ehhez a bíróság is asszisztál. Elképesztő kiszolgáltatottság. Sok mozzanata esettanulmány lehetne, amit elrettentő példaként lehetne oktatni, hogyan nem. De amikor ez hétköznapi valósággá válik, senki nem kapja fel a fejét, sőt, még tanácsolja is, hogy ez van, ehhez alkalmazkodj. Hogy fogd be a pofád, hogy inkább hagyd a francba az egészet. Hogyan lehetséges egy embert ilyen módon meghurcolni? A jogellenességen túl, hogy lehet az adófizetői pénzünket ilyen ostobaságokra költeni?
III. Egy gyorshajtási ügy állatorvosi lova. Röhej, botrány, egyszerű hétköznap. Egy országban pillanatok alatt, értve ez alatt akár két hetet, két hónapot vagy két évet, nem lehet rendet rakni. De hogy legalább a saját stábon belül rendet lehet rakni, az biztos. És vajon hány ilyen történet van? Miért nem fogadjuk hitetlenkedve, hogy már pedig ilyen nincs? Miért nem kéri senki, onnan a felelős világból számon, hogy mi történt? Miért nem állnak ki, vagy ha nem állnak maguktól, akkor miért nem rángatják napfényre ezeket az embereket, hogy magyarázzák meg a történteket? Mert lehetne azt mondani, hogy mélységesen sajnáljuk és megtesszük, megtettük a szükséges lépéseket, hogy ilyen többet ne legyen. De mintha az egész történetben ennek pont az ellenkezője érvényesülne: eltussolni, hogy hibáztunk, mert mi per definitionem nem hibázhatunk. Úgy csinálni, mintha egy-két apró baki lett volna, de az alaptörténet rendben van. És ehhez asszisztál a teljes gépezet.
És mi gátolja leginkább a megoldást? A közöny.
Ne legyenek illúzióink. Ha egy szervezet elvárások nélkül működhet, az olyan lesz, amilyen. Hosszú távon erősödik a kontraszelekció, mindenki tudomásul veszi, a társasági kultúra ezen keretei között szocializálódik a következő generáció, nincs kilépés. Elvárások az "ügyfél" oldaláról nem fogalmazhatóak meg, mert maga az apparátus arra kondicionált, hogy ellenséges környezetben vagy, az ügyfél hülye, az ügyfél csalni, lopni, hazudni akar, nem ő érte vagy, nem ő ítél meg, és tényleg.
Ha nincsenek olyan elöljáróink, ha mi magunk nem akarunk olyan elöljárókat, akik számon kérik ezeket az ügyeket, ha mi inkább azon csámcsogunk, hogy van-e cigánybűnözés vagy sem (tessék csak megnézni: elég ezt bepöttyinteni, és utána előre lehet tudni, hogy a két tábor, milyen szöveget fog órák hosszat egymásnak meglepetés nélkül mormolni), hogy lehet zsidózni és hogy nem, egy-két periférikus rádió, színház, film állami injekciók nélkül képtelen életben maradni (no persze, hangjuk nagyobb, mint mondjuk egy ezer fős gyárbezárásnál a melósoké - hogy a mai demagógia adag is meglegyen), ezek nem lényegi kérdések. Ezekben szét lehet törni a társadalmat, lehet feszültséget kelteni, egymás torkának lehet ugrani, a megszokott panelek mentén végigpofozni egymást, előre tudott kimenetellel, senki által sem várt eredményeket távolban hagyni. Ezt lehet még folytatni, de előbb-utóbb unalmas. Nagyon.
Annak érdekében, hogy a fenti esetek holnaptól csak kirívó példák legyenek, amelyeket hitetlenkedve fogadunk, hogy már pedig ilyen nincs, ahhoz dolgozni kell. Tudom, nehéz, de kell. Mert itt bizony kevés csak pofázni, mélységes egyetértés van, hogy nem így kéne működni, itt nehéz elharapni sohasemvolt sérelmek mentén egymás torkát, hömbölögni lila ideológiák mentén és papír normák alapján.
* Nem, Munk Veronika nem ér. Most kivételesen nem csak azért, mert most is sikerül neki a többségi társadalom rasszizmusánál kilyukadni, hanem mert a többi megjegyzése is csak ugyanennyire felszínes. Bándyhoz hasonlóan csinos lányok eltűnnek hébe-hóba, és már ekkor is őrületes hype vette körbe. Még nem tudtuk, hogy megölték... Utána már talán ülnek az érvek, de ekkor már sokan figyeltek, az országos média megjelent ebben. Tényleg csak a FB volt az ok? A profilját vagy az ismerőseinek a profilját ennyien követték?
