Hol is kezdjem?
Hé, emberek! Nincs valakinek jegye a Sirájra? 30 ezret adok érte!
Te, figyelj, a Pintér Bélára a Szkénében nem tudsz jegyet szerezni? Nem gond, ha egy kicsit drágább, csak valamikor a télen szeretnénk az egyikre bejutni.
NEM.
A fentiek a szocialista hiánygazdaság jeleit mutatják. Nem drága, de nincs. Ha egy jól működő struktúra volna, akkor nyilván növelnék az előadásszámot és nyilván emelnék a jegyárakat, esetleg nagyobb helyre költöztetnék a produkciót (lásd Katona Top Dogs, bár a Kamrában volt az igazi). Különösen akkor, ha ezzel párhuzamosan, főleg a független színházak, azon sopánkodnak, hogy nincs pénz, nincs támogatás. A néző fizetne, a színház játszana, a színházcsinálók pedig tisztességesen keresnének. Ja, és így lehetne az államtól független. Akkor miért nem?
Bemutatkozom: én vagyok a néző. Több független színházi produkciót nézek meg, mint az átlag. Több színházi előadást nézek meg, mint az átlag. Rengeteg produkciónál szembesülök azzal, hogy nehézkes jegyet kapni rá. A Katonában pár nap alatt elkapkodják a jegyet. A Nemzeti Színház tavaly képtelen volt annyit és azt játszani – a borzalmas Tanítónőt leszámítva, meg az egyébként zseniális Egyszer élünket - hogy arra jegyet lehessen kapni. Hónapról hónapra összeomlott a jegyértékesítés, mind az interneten, mind az Andrássy úton. Siráj azóta elszállt, viszont Pintér Bélára a Szkénébe tényleg nem lehet jegyet kapni. Hónapokkal előre kell tervezni, ha az Átriumban vagy a Trafóban szeretnénk látni. Vígszínházban utolérhetjük még a Mephistot, bár kérdéses, hogy minek. Madách az Operaház Fantomja? Szintén. De vehetjük a gyerek előadásokat is Kip-Koptól (Kolibri) a Minden egér szereti a sajtot-ig (Bábszínház): pedig egyik se éppen mai darab. Persze, ha valakit nem érdekel, hogy mit néz meg, csak színház legyen, akkor járhat a József Attilába. Operába se könnyű beférni, miközben a vasárnapi „matiné előadások” ki vannak tömve farmernadrágos külföldiekkel, akik még életükben ilyen olcsón operát nem láttak. Ennél sokkal kevésbé színvonalas helyeken sem!
Én, mint egyszerű színházlátogató, ebből azt a következtetést vonnám le, hogy milyen jól megy a színházaknak, hogy nem kell nekik a közönség. Egy államilag eltartott rendszer lehet, hogy az államnak hálásabb, mint a közönségnek? Azért az állami támogatások mértéke – egy-két kiemelt vagy a hatalomnak oly’ kedves helyet leszámítva –valóban csökkent. Hogy a színházak miből is gazdálkodnak, annak éppen az állami része az átláthatóbb, az egyéb bevételekről megbízható adat alig van (jegybevétel, TAO). Tegyük fel tehát, hogy ma már nem az állami támogatás a döntő. Mondjuk az Operaház esetében ezt nehezen tudom elképzelni – de a függetlenek azt állítják, hogy a jegybevétel döntő. Ahogy az alig látogatott, gyenge, közepes, semmilyen produkciókat felmutató színházaknál sem tudom elképzelni, hogy képesek a közönségből megélni. Ők a kultúra igazi parazitái – felesleges, értelmetlen, gagyi teljesítmény, senkinek sem kell, de támogatjuk, különben kihalna. És? Haljon! Ő mástól úgyse kap pénzt, csak az államtól. (Az állam is én vagyok, de most ezt hagyjuk.) De hogy pont azok a felkapott, teltházas előadásokra ne lenne pénz, amelyek hétről hétre bizonyítanak? Hangosan kérdezem, hogy megértsétek: MIÉRT NEM KERÜL TÖBBE EGY SZÍNHÁZJEGY?
Tudom, a kultúra Európában mindenhol állami infúzión van, nyilván ez a minta, ezt akarjuk követni. De még ha infúzióval is, akkor is a közönségnek kéne a döntőnek lenni! Főleg ha közönség színházba akar járni. Miért nem teszünk kísérletet arra, hogy emeljük a jegyárakat? Mondjuk 5 %-kal? Ettől kevesebben járnának színházba? Nem hiszem, megkockáztatom, egy 10%-os áremelés sem érződne a látogatottságon, és pontosan ennyivel csökkenne az államtól való függés. És ennyivel nőne a függetlenség. Miért nem próbálják meg? Megemelnék, és a mostani hónapokkal előre történt foglalások helyett akár még pár nappal előtte is lehetne jegyet kapni? Egy-egy kiemelt előadás, amilyen mondjuk tavaly volt a Nemzetinél, simán kibírt volna egy akár dupla helyárat is – mert ahol hiány van, ott fekete gazdaság is. Ma is lehet jegyet venni. Csókostól – aki lehet ismerős, színházcsináló, szakmai jegyes, bennfentes „jegyes néni”, stb. Vagy tessék interneten körbenézni, vaterán tavaly élelmes emberek megcsapolták a Nemzeti Színház kasszáját és a hiányelőadásokra nem duplán, hanem sokszor ötszörös-tízszeres áron kínálták a jegyeket. A néző fizet, a kérdés az, hogy ez a pénz kihez megy.
(És akkor egy remek kezdeményezés, lehet, hogy akkor is licitálok, ha nem tudok elmenni, bátor és remek:Bűn és bűnhődés; és lám, már olyan magasan tart a licit, hogy sok teltházas vagy annak hitt kis produkciónak összesen nincs annyi bevétele, mint itt. És hol van még a vége!)
Miközben megy az értelmiségi nyavalygás, hogy nincs pénz. Meg mutogatunk a másikra, hogy neki miért van? Ő miért kapott! Belterjes, egymást erősítő folyamat és várom, hogy mikor lesz valaki elég bátor és valóban egyéniség, hogy ebből kilépjen. Nem azzal kéne foglalkozni, hogy a másik mennyit kapott, hanem hogy te mennyit tudsz kihozni ebből. Ha neked van közönséged, akkor merj felé fordulni az állam helyett. Meg kéne ismerkedni a nézővel. (Mert a néző mondjuk inkább megnézné a Pintér Béláékat, de mondjuk a Siráj újraéledne, akkor azt nagyon, mint hogy kínlódjon mondjuk a 30 helyes, de még úgyis félházas-büféssel együtt majdnem teltházas előadásokkal…) A jó előadásokat drágán és sokszor lehetne megnézni, míg a kevésbé sikerült darabokat párszor és olcsón. Semmi ilyet nem lehet jelen pillanatban észrevenni. (A jövedelmező állással például mi van?! Alig játszották, úgy hallom siker, és eltűnik. Ez normális?*) És amíg a színházcsinálók saját maguk között forognak nem is hiszem, hogy változni fog. Addig marad a siránkozás, meg a saját kis köreink: a csókostól pénzt kunyerálni, a csókostól jegyet kunyerálni, a csókost bevenni a produkcióba, a csókost engedni játszani, csók!
Pintér Bélára tényleg tudna valaki jegyet szerezni?
(Thália és Jurányi egy-egy előadással az első két hónapban?! Úgy, hogy tavaly is alig volt előadás...)
