Elegem van az amerikai filmekből. A kiemelkedő filmek után, ami következik, olyan unalmas, hogy nem vagyok hajlandó megnézi. Én még igen, de asszony nem. Hétköznap pedig nem olyan egyszerű egy behatárolt idősávban (mondjuk 6-8 között kezdődjön) nem amerikai filmet találni. Most sikerült, bingó!
Tegnap két filmre korlátozódott a választék, vígjáték vagy bennfentes-gazdasági. Az utóbbit már unom, Gordon Gekko óta nem sok érintett meg. (Na jó, a Krízispont még.) Maradt a vígjáték - Hogyan nevezzelek?
Rég röhögtem ilyet jókat, és ha nem munka után, nem fáradtan ülök be rá, akkor tucat körül van azoknak a kérdéseknek a felvetése, amin hajnalig lehet barátokkal vitatkozni, beszélgetni. Nem agyatlan, fingós-böfögős komédia, bár helyenként - még a hitelesség és életszerűség keretein belül - megenged egy-egy ilyen poént, talán a vérbő kifejezés lenne erre a megfelelő, és nagyon jó ritmusban lesz a viccből hirtelen dráma, komorul el minden, amikor az emberbe a szar is belé fagy. És aztán megint vált, kirobban a nevetés, és így tovább.
Ami végig fenntartja a figyelmet, az a színészek beszippantó játéka. Mert hiába raknak alájuk erős, de viszonylag egyszerű karaktereket, hiába a jó ritmusú történet, a gegek, poénok, ha mindez pocsék játékkal, vagy legalábbis közepessel társulna, akkor ez bizony inkább egy adag ripacskodás, mint jó film. (Inkább színház: egyetlen szobában játszódik az egész.) A színészeket már azért is külön szeretem, mert nem hollywoodi egyenpofákat kell néznem, hanem csúnyán sármos férfiakat, életteli asszonyokat, akiknek egyedi a fintoruk, gesztusaik, hangsúlyaik és kiszakítanak az amerikai plasztik világból. Annyi francia filmet pedig nem nézek, hogy erre ráunjak. Elnagyolt, túlhúzott mozdulatok, néha nagyon finom villanások, és végig elhiszem, hogy valós. Miközben óriási a kísértés, hogy túljátsszák.
Minimál spoiler mellett annyi azért elárulható, hogy az alapszituáció egyszerű. Baráti vacsora, két házaspár, meg egy agglegény közreműködésével. Karakteresen eltérő életmódot, világot, személyiséget jelentenek, és az ezek között feszülő ellentétek mozgatják a cselekményt. Mindenkire sor kerül, régi történetek merül fel, régi feszültségek buknak ki, hol gurgulázó nevetésben, hol ordítós keménységben. Nem mélyednek el benne, nem merülnek meg, nem vesézik szét, csak felvillantják és már ugranak is tovább. Vicc, röhej, kétely, dráma, síri csend, nevetés - gyakorlatilag ezen forgatókönyv szerint pörög le másfélóra. A sznob, sértett, önző, okoskodó, sóher professzor, a mindig elnyomott, otthon tüsténkedő, anyamami, aki több akart lenni, a piperkőc, önző, beképzelt, agresszív, mamakedvence rosszaság szépfiú, a visszahúzódó, csakbalhénelegyen szingli férfi. Szó van fasizmusról, homoszexualitásról, házasságról, kapcsolatokról, barátságról. És hogy tudunk-e röhögni, megbocsátani, haragudni, túllépni, szeretni, élni.
A kacsapicsa fintorért pedig külön hála.
