Most talán még hangsúlyozottabban megismétlem, hogy a vélemények leginkább rólam szólnak, kis részben a könyvről, és legkevésbé sem mások olvasatáról. Azaz ezek az én olvasmányélményeim, másokra nem vonatkoztathatóak.
Nem értem, miért olvasom Gaimant. Olyasmi mazochizmus ez, mint amikor Coelho „korszakom” volt. A szar jó, egymilliárd légy nem tévedhet. Vannak olyan írók, akiknél elsőre kijön, hogy nem egymásnak teremtettünk. Gaiman és Coelho esetében ennek többször kell ismétlődnie, hogy elhiggyem. Onnantól kezdve viszont jobban megbélyegzem, mint más közepest, hiszen vele többször megjártam. (Hogy EB után stílszerű legyek: Torres nyilván nem a világ legbénább csatára, sőt, viszont az elvárásokhoz képest leginkább alulteljesítők egyike, ezért nyilván az ő gólképtelenségén élcelődtek. Csak aztán ő gólt rúgott, Gaiman pedig továbbra is impotens.) Gaiman most érte el nálam azt a szintet, hogy nem szeretem. Klisés, kiszámítható, mint egy Tom és Jerry rajzfilm, csak nincsenek olyan eredeti figurái, mint a rajzfilmben az a macska és az az egér. Odakenünk egy-két félig ismert mondai alakot, legendát, istenfigurát, ezzel kölcsönzünk az egész bábjátéknak valamilyen mélységet, félinformációkat csepegtetünk, nem közismert tényeket kombinálunk, hogy kapjon a mesejáték egy patinás színezetet, de mindettől nem lesz jobb. Nem kell önálló életre, mint Középfölde, hanem megmarad utánérzésnek.
A Sosehol ugyanebben az egyszerűségben leledzik. Van-e annál banálisabb történet, mint egy yuppiet visszalőni a középkorba? Hogy rácsodálkozzon a farkastörvényekre? Hogy lássa szépnek és jónak a saját korábbi nyugis életét? Feudális uraságok helyett álmodjuk London alá egy Csodaországot, és a főhős Alice-ként próbálja meg visszaszerezni a korábbi életét, mobiltelefonostul, irodástul, csajostul, miközben életre kelnek a patkányok, elfeledett sikátorok, bezárt metrómegállók, félkirályok és alistenek, aluljárói koldusok és egyéb perifériák. London emlékezetéből kiesett történelem. Ebben van valami nosztalgikus szépség: ahogy végiglapozzuk Budapest (Bukarest, London, Párizs, New York, akármi) akkor és most albumot, rácsodálkozunk, felismerünk, elmerengünk. Összekötjük az egyszerű odüsszeiával: összeáll a vesztésre álló csapat, kemény amazonnal, erős királylánnyal, antipatikus cinikussal, és a mi botcsinálta hősünkkel, aki aztán a végén diadalmaskodik, dacára minden ármánynak és buktatónak, két kegyetlen, cinikus ügynökkel (csupa ismerős és kiszámítható párbeszéd alanyaival) és jaj, minő meglepetés a végén ezt a mesevilágot sokkal valóságosabbnak fogja tartani, mint a saját középszerű, szürke életét. Minő életbölcsesség! Nem érzem többnek, mint egy délutáni z-kategóriás sorozatot egy kereskedelmi csatornán. Gaiman, ég veled!
