A Battle Royale közel sem Legyek ura. Adódnak nyilvánvaló hasonlóságok: sziget, gyerekek, brutalitás. A Legyek urában a civilizált európaiból lesz ismét állat, megmutatva, hogy a történelmi évszázadok során nemzedékről nemzedékre ráragadt kultúra könnyen semmivé foszlik egy szigeten (a természetben). A Battle Royale viszont mindvégig a civilizációban marad: itt nem a közösségi lét álarcának a levedlése zajlik, hanem a vadállattá nevelés mesterséges pályán. Nagy Testvér végig figyel és idomít: Való Világ, ahol a jól bevett programstruktúrán keresztül biztosítani kell, hogy a vérszivattyú folyamatosan mozgásba legyen. A szigetlakók beköltöztek, kezdődjék a tánc!
Ahogy indít a regény az fenomenális. Nem is tudom, hogy mikor váltott ki ennyire zsigeri indulatot belőlem írás: rettegtem és majd szét robbantam a dühtől, ahogy a katonák elrabolják a Programban résztvevő kisiskolásokat, kivégzik a tanárbácsit és egy-két osztálytársat. Érzelmileg berobbantják őket a szigetvilágba: vér, mocsok, gyilkosság, brutalitás, nem létező erkölcsi gátlások. Sajnos a regény ezek után folyamatosan ereszkedik. A nagyon sok szereplős történet egysíkú karakterekkel van tele: mintha egy számítógépes játék karaktereit látnánk, 1-5 skálán rendelkeznek pozitív és negatív tulajdonságokkal, bár a többség mint egy szappanoperában, valakinek tetsző szépség. Akár fiúról, akár lányokról beszélünk. A szereplők sem annyira kisiskolások, inkább játékfigurák, akik a számítógépes küzdelmekhez hasonló módon, látványosan kivégzik egymást - valahogy annyira tudatosan és profin, ahogy a bitek világában tennék. Ez a monotonitásig ismételt erőszak sorozat, már-már horroroparódia: mintha egy fűnyíróval elindulnunk a csecsemőosztály és pirosra festjük a falakat egy óra alatt. Sajnos, az is nagyon kiszámítható, hogy kik fognak életben maradni, sematikusan megvannak a jó és rossz figurák, közben hullanak a semleges közkatonák, míg a végén eljön a végső összecsapás, hegylakóból is csak egy maradhat, és bizony-bizony a végső csavar, a játékalkotók kijátszása is kiszámítható. Ettől a párszáz oldaltól és az amatőr túlélési trükköktől megkímélhetett volna a szerző minket.
Ezzel párhuzamosan viszont a játék alapötlete zseniális, és kár, hogy a bizalom teljes felszámolásának a struktúrális okai háttérbe szorultak. Ha létezik csapatépítés, akkor ez éppen annak ellenkezője. Mesterségesen megteremtenek egy olyan szituációt (nyitó brutalitás, egy maradhat, folyamatosan mozogni kell, ölni kell valakinek, egyesével engedik ki őket, stb.), ahol a bizalom feltételeit teljesen szétzúzzák. És lám, lám a struktúra valóban alkalmas arra, hogy a bizalmat és ezáltal a közösséget megszüntesse, aminek két erős jelenete van: egyrészt amikor naiv hősökként két lány próbál a kommunikációval visszatérni a társaihoz (ugye érezzük? ha nincs nyílt beszélgetés, akkor nincs bizalom sem!), és a sorozat terminátora (őt nem látjuk egyedül belülről - ez is milyen érdekes) kivégzi őket, illetve (és ez talán a kezdés után a legerősebb jelenet) amikor a világítótoronyba elszigetelődött és közösséget teremtett lányok egy idegen miatt, egy hajszálrepedésbe beszivárgott bizalmatlanság okán pillanatok alatt kivégzik egymást. Szinte magunkon érezzük a szereplők különböző belső monológjain és párbeszédein keresztül, hogy mennyire életveszélyes bízni a másikban. Olyan hihetetlen a feszültség az erkölcsi tartásunk, a másik ember iránti empátia és a saját túlélésünk között, és hogy a játék mennyire abba az irányba terel, hogy magunkat válasszuk, mert a sátáni ötlet mindenképpen győzedelmeskedni fog, hogy jó döntést nem fogunk tudni hozni. Ennyiben mindenképpen erős a könyv: a valós szituációban meggyőződésem, hogy a túlélés sokkal valóságosabb, az erkölcsi gátlások pedig sokkal teoretikusabbak lennének. A könyv mégis megteremti azt az állapotot, hogy lássuk a helyzet abszurditását. (Mintha a szerelmes pár szikláról történő leugrása lenne az egyetlen értelmes válasz - ehhez képest rossz "hollywoodi" klisé, hogy a főhős csak kényszer, csak rosszakat öl. Lehetne egy kicsit árnyaltabb a kép.) Egyúttal ott van benne az üzenet is: ha létre jön (hozzuk) azt a társadalmi struktúrát, amiben a bizalom előfeltételei hiányoznak, sőt a bizalmatlanságot erősítő viszonyrendszer uralkodik, akkor tényleg elvesztünk. (Ez az üzenet már az orwelli idézetből is nyilvánvaló.) Jól működő és egészséges társadalomnak elemi feltételei, hogy tagjai közötti bizalom létezzen és ezt erősítő struktúrát alakítson ki, és ennek alapszintű követelményei az őszinte kommunikáció (gondolat, párbeszéd, sajtó, közélet, stb.).
Azt én nem tudom, hogy mennyire médiahisztéria a könyv esetleges betiltása és a felháborodás felnagyítása (minden bizonnyal igen, hasonló Dan Brown könyveihez vagy Mel Gibson Passiójához), mennyire jelzi Japán generációs feszültségét (a hagyományt követő idősek és az extrém fiatalok - érzek némi párhuzamot a Gépnarancs szigetországával), viszont valóban képes érzelmeket kiváltani. A szereplőket, a borítót, a belső elrendezést mintha egy külön univerzumra tervezték volna: mintha egy már meglévő és kultikus számítógépes játékot vittek volna regénylapokra.
