Ez a kosztümös, mesterkélt világ akkor is távol áll tőlem, amikor zseniális. Márpedig Edith Wharton az Ártatlanság korában közel az. Nem tudom szeretni azt a könyvet, ahol az első százötven oldalon csak folyamatosan keresgélem, hogy ki kicsoda. Nem magától értetődő a száz évvel ezelőtti New yorki elit családszintű ismerete, nem birkózom könnyen a nevekkel, és a helyzetek, világrendek, problémák olyan távoliak. Jaj, őfőméltóságánál megint beütött a ménykű, a tragédia ne továbbja, a huszonnyolcadik kuzin nem fogadta el a meghívást az operába… Egyszerűen nem tudom komolyan venni – angol abszurd humorba illő világ, miközben nem hiszem, hogy az akkori sznob nagyon más lenne, mint a mostani hipszter. (Teszem hozzá: a hipsztert sem tudom komolyan venni.)
Pedig a világ már csak ilyen. New York sznobabb, mint bárki. Felvágósabb, rátartibb és szabálytisztelőbb, mint Európa. Egyáltalán nem olyan laza, mint amilyennek képzeljük – és innen talán érthető, ezekből a gyökerekből, hogy a puritán erkölcs miért még mindig egy nagyon erős korlát. Aki főműsor időben bazmegol, annak vége – szegény Tom Hanks. Ennek a világnak a gyökerei pedig innen erednek, ehhez képest az európai arisztokrácia etikettje tájékoztató jellegű olvasmány volt: itt maga a szabálykönyv, csak így, csak eszerint.
A figurák nagyon papírmasé jellegűek, még akkor is, ha erősen színezett, vérbő papírmasékról beszélünk. Számomra mindvégig a díszlet részei maradtak. Előre tudjuk, hogy Olenska grófné elementáris hatást fog gyakorolni szegény Wellandra, és hogy mennyire szürke kis egér a pompás partinak tűnő May, stb. Minden előre borítékolható, az egyetlen billegés, hogy képes-e Newland átlépni a saját határait vagy sem. És ez valós probléma, ami a végén kap – bár erőteljesen didaktikus – életszerűséget. Lassan sodródik afelé, hogy mindent felrúgjon: végzetes viszony, ami sohasem teljesül be. Nincs második életed.
