A nagy folyó kanyarulatában a hanyatló vagy már halódó gyarmati világ eleinte romantikus, majd reménytelen arcával ismerkedhetünk meg. Ez a világ legtöbb részén kísértetiesen azonos. Az európai szemszög határozza meg a regényt, nem a világ, amibe betekint. Az indiai vagy éppen afrikai környezetben azonosan érzik magukat. Ez nem a hittérítés világa, de még megvan benne a kultúrfölény érzete, némi felhős árnyékkal a megértés világából. Kierkegaard írta, hogy a késő görög kultúra végfázisában már senki nem hitt a rendszer, de az még működött. A gyarmati világ ehhez hasonló: már senki nem hisz az európai kultúrfölényben, nem hisz abban, hogy civilizálni kéne a helyi népeket, és abban sem, hogy ez lehetséges. Csak a csodabogarakban van meg a megértés vágya, a többség cinikus és kiábrándult. Feljebb érzi magát a helyieknél, de alulértékelik magukat a hazai országgal kapcsolatban. Érzik a belesüppedésüket a helyi környezetükbe, és ezt egy lefelé menő trendnek érzékelik. Naipaul ezt zseniálisan láttatja.
Se kultúrfölény, se erőfölény. A helyi törzsek csatározásait az erős európai hatalom képes volt féken tartani. Ahogy a fehér hatalom kilép, maradnak a törzsi villongások. Brutális, kegyetlen és félelmetes, ahogy leszámolnak egymással és a fehérekkel. Nincs béke, csak pillanatnyi fegyverszünetek. A rosszul működő államot kizárólag az erő tartja fenn, és mindig jön új erő, ami az előző helyére lép. Körbeforog, személyek változnak, a rendszer marad. A civilizációs erőszak már nem a fehérek műve, hanem a helyi potentátoké. Nincs közösség, hanem rasszista klasszok vannak, amelyek időközönként helyet cserélnek.
A főszereplő cinikus és kiábrándult. Saját családja elől menekül, amely család alól felégetik a talajt a feketék. Az arab, hindu, európai világ nagy afrikai parti olvasztótégelyéből belecsöppen a belső-afrikai valóságba. Vannak fehérek és afrikaiak, és afrikaiak között is törzsek, igazi közösség nem jön létre, pusztán közös városok a folyó kanyarulatában. Furcsa, eltűnő, rothadó világ, anélkül, hogy az újnak akár a körvonalai is felsejlenének. A szolgák felnőnek és önállósodnak, de még tartanak némi archaikus formalitást, a feketék keresik saját öntudatokat, hol barbár, erős helyiek, hol civilizálódó, fehér-majmoló generáció akarnak lenni. Őserdőben születtek, és francia iskolába járnak. Anyjuk még varázsló, de rajtuk már fehér iskolai egyenruha feszül.
Bölcselkedő könyv. Nem kell a sorok közül kibányászni a szereplők mit akarnak mondani. Nincs üzenet, csak sok-sok olvasat, közötte egy a főhősé, nem feltétlenül igaz, és semmiképpen sem egyetlen magyarázat. Még a regényben is értjük, hogy miért nem tud elmenni, pedig valóságban sokkal nehezebb. Nem nőtt a szívünkhöz a város, de mégis valami idehúz. Nem olyan egyszerű felállni, még akkor sem, ha a viszonyok változnak. Nem éppen előnyükre. Innen nézve. Vagy akárhonnan. Afrika nem tudta beváltani az ígéreteket, és a végén már senki sem hitt benne. Salim sem, elhagyta a várost.
