A Balatonnak még mindig van bája. A kádári idők egyetlen szabad világa, ami nyugat-európai mércével is mérhető volt, értsd itt láttunk – a budapesti dollár boltokon kívül – nyugatit, azaz németet, aki a keleti rokonnal találkozott. Rendszerváltás után kilyukadt a legrosszabb lehúzás világába, a három napos olajban sült lángos (harmincéves traktorba sem tankoltam volna) és a kannás szürkebarát, SZOT üdülők wellnessé avanzsálása, maga a mélyrepülés. Innen emelkedik szép lassan, borturizmus, vitorlás kikötők, fesztiválok, bicikliút, éttermek. Van múltja, de bőven van még tér előtte.

Nyugati igények keleti kielégítése, de kit érdekel, amikor 39 fok van árnyékban, ha volna árnyék. Kovács néni lába a törölközőm fejénél, átlép két izzadt test felettem, kezükben dobozos soproni, sorakozni kell a jegyért, miután félóra után helyett találtál a kocsinak valahol a susnyásban (a csalánnal együtt a parkolóőr is szabadon burjánzik), de mégis strand. Nem nehéz dolog a wc-t tisztán tartani, itt nem megy. Se a vendégnek, se a tulajnak. A víz langyos, de legalább feltaláltuk ismét, hogy a Balaton homokos (jó esetben, egyébként iszapos), nem kell kikövezni milliméterenként a partot, hadd játsszon a gyerek, homokozni jó. Megállapítjuk a magyar hasas nép, meg lottyadt seggű, beleértve önmagunkat is.

A végére maradt egy talány. Vajon mi célt szolgál, hogy a zuhany három másodpercig folyik egy nyomással, és hideg? Egy kitett lavórban melegebb lenne a víz, és talán a fogyasztás sem ugrana meg drasztikusan, legalábbis a belépőjegy árába kalkuláltan megoldható lenne, ha engednének nagyvonalúan húsz másodpercet. (Az adatok nem túlzóak, nem pusztán tájékoztató jellegűek, hanem konkrétan megmértem a három másodpercet.)

A Balaton, így a miénk, szeretjük, de tudnánk jobban is.