Jobbra egy történet inda, balra egy szövegfoszlány, arra egy emlék, itt meg, ni, a lábam alatt egy anekdota. Egymásba gubancolva, se vége, se hossza, se eleje, se veleje. Darvasi Virágzabálókjának líraisága azonban megcsap, cikornyásan, de mégis hihetően megírt szavak, valahol a mesterkélt múltidézés és az egyszerű történetmesélés között fél-, harmad- vagy negyedúton. Az 1879-es szegedi árvíznél állunk, egy megtört, bomlott agyú bolond doktorral, aki Pelsőczy Klára és Szép Imre beszögelt szobájáról beszél, hogy felfalták egymást. Erős sorokkal kezd, érthetetlen sorokkal. És a végén ismét ebben az árvízben állunk, és mint a megbomló elmében kavargó gondolatok, mint a letaglózott város szobáiból kiragadott személyes emlékek az árvíz habjában, úgy forognak körbe minket az érhetetlen sorok. A szendvics közepén pedig ott áll Pelsőczy Klára, e szegedi asszony, aki Szép Imre, a nyúzott botanikus felesége, és Szép Péter, a hatalmas férfi, valamint a fivérek féltestvérének, az észrevétlen Pallagi Ádám szeretője.
Nem keresek se újdonságot, se párhuzamot, miközben másképp nem tudok egy regényt leírni. A szegedi mágikus realizmus átöleli a reformkor végét, de leginkább a forradalmat és szabadságharcot. A csoda, akárcsak Hoffmannál, minden virágcserépben ott lapul, kikel, burjánzik, rothad, elemészt(ődik). Nem tudjuk, hogy mi az igaz és mi a látszat, hol húzódik a törékeny vonal az egyéni álmok, a kollektív káprázat és a valóság között. Ugyanazt a történetet látjuk új és új szemszögből, de maguk a történetek is szakaszosak, mint a memória, ki-kimaradnak részek, és ezeket a lukakat szép lassan feltölti a másik emlékezete. Megcsalások és testvérek között körbejáró asszony, karizmatikus alakok, helyi vagányok, szegedi legendák. Mind-mind ismert alakok, a szerb fűmuzsikus, Gyökér Mama, Féreg és Gyökér úr, a folyton hitelbe, alkoholba és álmokba menekülő Pelsőczy, a család vagyonát felemésztő nemes, a szerbek, a Gilagóg, a cigányvajda tele mitikus, vándorló és tolvaj emlékezettel, mesékkel, osztrák spionok, talán csak a magyar paraszt hiányzik. A spion lapszerkesztő, annak forradalom elveszett fia, a mindent túlélő, titokzatos német orvos, háttérben Kossuth és Haynau.
Sokáig alig volt olyan olvasat, amely a háború csúnyának, gonosznak, embertelennek látta. Csak igazságos háborúk voltak, nemesek és magasztosak. Aztán később már csak undorító háború lett, tele mocsokkal és salakkal. A mi márciusunkat és az azt követő alig másfél évet eddig ennyire alulról nekem még nem láttatták. A kis ember olvasata, ahogy az élet folyik és csordogál, forradalmak jönnek és mennek, szerelmek szövődnek, lángolnak és porladnak, kurvát korbácsolnak, szerbet akasztanak, magyart lőnek agyon. A nagy csaták és szent ütközetek nem sokban különböznek a Tisza-parti késeléstől, vér hullik, sár fröccsen, valaki lenn marad. Jó ezt innen is látni.
Szeged a mi olvaszótégelyünk, magyar, német, osztrák, zsidó, cigány és szerb. Amikor ezeknek még jelentése volt, nem puszta címke, hanem maga a hovatartozás. Kavarog, hol nyerésre, hol vesztésre, de leginkább csak összezárva rángatják érzelmei, politikai viharok és egyéni sérelmek, hol ide, hol oda. Az egész történetet egy romló nosztalgia lengi be: nem reformkor, éppen ellenkezőleg. Mintha egy világ süllyedne el, a Boszorkány-sziget merül alá az újkor hajnalán. Nem látjuk az újat, csak a régit, amelyiket föld alá temetnek. Nincsen már semmi, akkor volt.
Ezt a regényt nem lehet kortyonként fogyasztani, bele kell merülni, hogy az eleinte csak festett árnyak valóvá váljanak, hogy higgyünk benne, velük lélegezzünk. Hogy elemi rettegés járja át a zsigereinket, amikor tulipánhalat látunk ficánkolni, álljon meg a lélegzet a fűmuzsikus keze nyomán, az alkoholos poharak alján szirmokat pillantsunk meg, vegyük komolyan Habred egyetlen mondatát (Adjatok pénzt!), asszonyi öl miatt férfi ölre menjünk, bármilyen bajunk van Schütz doktort hívassuk, cigányok sátrában dideregjünk, érezzük a bortól savanyú szájszagot, korbácsnyomok redőit két ceruzarajz között, megértsük mi volt ott.
