A nemzeti összetartozás napjára visszagondolva, jónak tartom azt, amikor a gyásznapból ünnepet csinálunk. Azt ünnepeljük, amit a veszteségen keresztül megéreztünk. Hogy mekkora trauma volt? Óriási, csontig hatoló, kegyetlen. Határon belül és kívül. És ebben a tragédiában nem vettük észre, hogy sok száz év után, mondjuk ki, közül félévezred után függetlenek lettünk. Se török, se labanc. Függetlenségünk helyett fájdalmunkkal foglalkoztunk. A tragédia legyőzött minket.
Aztán meg elhallgattuk, mintha soha nem lett volna. Tabu lett, takarás alá gyűrt gennyes seb, ami nedvedzed, váladékozott, fájt. De leginkább ott, ahol a magyarságát is tagadták az embernek. A székely himnusz leginkább ennek az emléke (nekem, de ez mindig is közösségi volt, nem magában dúdolta az ember). Mert valahogy nem a szlovén vagy osztrák magyarokért aggódtunk. Az asszimiláció itt sokkal sikeresebb volt, a kutya nem akarta elfoglalni Burgenlandot, senki nem akarta az őrségi határt kijjebb tolni, pedig arányát tekintve sokkal nagyobb volt a magyarságukat elvesztők száma. De Erdélyben kutya nehéz volt magyarnak lenni. És mennyire magunkénak éreztük a romániai forradalmat.
Jött ez a negédes romantika, habzó szájú gyűlölet, sehova nem vezető fröcsögés. Az évtizedekre nyúló távolság miatt most már a függetlenségünkkel foglalkoztunk, nem pedig a veszteséggel. Vissza-visszatér, de egyre erősebben befedi a múltnak pora, legyen vele az emlékezet. Ma azzal kell foglalkozni, hogy ez a nemzet hogyan tud nagy lenni a határain belül egy nemzetközi világban, nem horizontálisan kell gondolkodni, hanem vertikálisan fejlődni. Nagyok nem akkor leszünk, ha mennyiségileg növekszünk, hanem ha minőségileg gyarapodunk. Közhelyek - de ha ennek az ünnepe a tegnapi nap, akkor hajlandó vagyok leírni.
De akik előtt fejet hajtok, azt nézzétek: csakis így, ők az én hőseim. Értelmes és gyakorlati választ adnak arra, amire egymást tépő értelmiségiek képtelenek, hajrá! Lennék a pályaedző vízhordója.
