Én nem.
Egyszerű szobafikusz vagyok, a totális középszer, és nem hiszek másban, mint a mindennapi robotban, ahogy kockát kockára rakok és valami épül. Már legalább tíz éve nem akarom megváltani a világot, és lemondtam róla, hogy véleményvezér legyek, nem győzök meg mindenkit az igazamról. Nyilván nehéz volt megemészteni, hogy egyáltalán nem tesz jót az egómnak, ha értelmetlen párbeszédekből keveredik ki vesztesen. Az egymás meg nem értése számomra vereség. De mindebben már volt rutinom, tizenévesen megemésztettem, hogy a következő Albert Flórián nem én leszek. Pedig a csípőre tett kéz már megvolt, csak a labdavezetési képesség hiányzott... Tizenhétévesen pedig rendelkeztem annyi realitásérzékkel, hogy nem bíztam a jövőbeni csodaszerű fejlődésben. A Nobel-díjat mostanában kezdem feladni, de a lottóötösben meg még bízom, de szelvény csak kétmilliárd felett vásárolok. Aprópénz nem kell.
Én vagyok a kispolgár, aki egyetlen reklámban sem szerepel, és minden reklám célcsoportja.
