Ma már sok mindenen túl vagyunk. Látunk borzalmat, kegyetlenséget és emberfelettit. Láttuk, olvastuk, de nem tapasztaltuk. Fowles helyenként annyira közel visz ehhez, hogy érezni véljük, és ennyiben tényleg kegyetlen regény. Az más kérdés, hogy a férfit se az elején, se a közepén, se a végén nem értjük meg.
Idealizált szereplők: a kispolgári, teljesen hétköznapi és szürke, emelkedettségre teljesen alkalmatlan férfi, és a szárnyaló, tehetséges, művészi nő. Mondhatnánk ennyiből, hogy az első vagyunk mi, olvasók. De a férfi beteg, torz jelleme, a kielégítetlenség, az éveken keresztül cipelt frusztráció a pénz által „kielégülést” nyer, és ettől lesz nem átlagos. Nem mindenkiben lakik gyilkos, aki pénzzel előcsalogatható. A nő pedig a fogságban lesz totálisan emberi, félelmeivel, érzelmi csapongásaival, a bizonytalanságával, az elgyengülésével. A nő mi vagyunk, olvasók. Ezek a párhuzamosan jellemrajzok száguldanak végig a regényen, csattannak össze a végén, és marad élve a beteg. A mánia totálisan eluralkodik a férfin, és keresi a gyűjteményébe a következő darabot.
A férfihoz egyenes a viszonyunk: már az elején sem szimpatikus, de némi megértéssel közeledünk hozzá. A kisember. A szorongásai, a képességeinek a szerénysége mind-mind empátiát válthatna ki, de már itt is borzalmasan hideg. Nem pusztán gyarlóan rosszindulatú vagy irigy, hanem érzelemmentes. Mint akinek gyerekkorában pengével metszették volna ki az érzelmi központját, így valami korcs maradvány maradt belőle. Ez nyomorék érzelmi világ sűrűsödik össze a nő iránti vágyában: a gyűrű. Birtokolni a birtoklásért – nyilvánvalóan az impotens aktus változtatja a várakozását kudarccá. Már nem halad valami felé, hanem nem tud beteljesülni. Innentől fakul meg számára a nő. A nő, aki mindig is tárgy volt: lepke a üveg mögött.
A nő nincs hozzám közel az elején. Irritálóan sznob. Borzalmasan reflektált az idősebb művészhez való viszonya, folyamatos emberi játszma, maga sem tudja mit akar, a kamasz rajongása és fennhéjázó gőgje keveredik benne. Azonban folyamatosan szürkül, esik szét, válik emberivé. A szorongása az én szorongásommá válik. Jó lenne egy kis lecke neki a való életből, de ez már sok. Durva. Hogy pont ez a pondró vegye el a szüzességét? És mit ér a szüzesség, ha már nem fog élni? A vakond lepkét fogott. A napfény utáni ácsingózása az elején még felvágós igény (foglyul ejtették és engem a napfény hiánya zavar?!), de a végén vele együtt remegek, hogy legalább ennyi hadd legyen. A művész világ összes karakterjegyét viszi magával, a szerencsétlen albatrosztól az erőszakmentességen át a (ki)oktatási vágyig. És a végén már mindent odaadna: a teljes kudarc az aktus hiányában csúcsosodik ki. A lelke, a tehetsége vagy a művészi fogékonysága visszhangtalan marad. Akkor legalább a teste legyen kívánatos, és a férfi azzal sem tud mit kezdeni.
A haragvó düh sokszor belém sajdult. Hogy a falak mögött, a föld alatt egy ilyen világ van: rácsok mögött elzártan. (Tudjuk, ez akár valóság is lehet.) Hogy nem tudunk segíteni, és az esendő csapdába vergődve nem tud szabadulni. A másik pedig kíméletlenül, embertelenül: a vágy, még ha beteges is, emberi. A férfi vágya azonban szinte már gépi. A kegyetlen mechanizmus bedarálja a végén.
