Most voltam először a Láthatatlan kiállításon. Ha nem megrendítő, de mindenképp hatást kiváltó élmény volt. Élő és életteli 'bepillantás' a vakok életébe, lényegesen több, mint amit bármilyen tabló, vitrinben, felvilágosító kampányon keresztül elérhetsz. A legnagyobb eredmény talán az, hogy valamivel több mint félóra után leülök egy vakemberrel, Ferivel szemben, iszogatom a kávéját és kérdezek tőle. Mindenféle zavar vagy kínos feszengés nélkül. Hogy neki milyen - nem sütöm el a szemem, nem kerülöm kínosan azt, amit meg akarok kérdezni. Ennél közelebb hozni engem egy fogyatékossághoz félóra alatt nem lehet.
A teljes sötétségben vagyok egy vaknál otthon. A saját világába kalauzol el a másik. Az utcán, amikor vak emberbe karoltam (utólag is elnézést, egyszerű tudatlanság volt részemről, hogy először a segítséget felajánljuk és utána segítünk - az én világom tele van olyan vizuális jelekkel, aminek a hiányát nem érzékelem, pillantásokból érzem, hogy a másiknak nincs szüksége rám; még egyszer nem teszem, kérdezni fogok) valahol kínos volt. Most viszont én keresem a másik kezét. És akinek a kezét fogtam, akinek ennyire ki voltam szolgáltatva, és aki ennyire felettem áll ebben a térben, attól nem kínos kérdezni. Nyilván rádöbbent a világosság hiánya, hogy mennyire megnehezülnek a legapróbb dolgok: ez közhely, ha mondom, és élmény, amikor megtapasztalom.
Mennyire csődöt mond a nyelv a közös valóság nélkül. "Te most igazából csak feketét látsz?" "Nem tudom, hogy mi a fekete." És nem csak a színekkel van így, hanem minden mással. Én a teljes sötétségben is vizuálisan próbálom összerakni az élményeket. Belső szemeimmel látom a tárgyakat, képzelem el a teret. Nem tudom, hogy egy vak belül mit lát. De leginkább egy ilyen kiállítással tudja megmutatni. Being blind.
(Az élményt saját látó társaink árnyékolták egy darabig. A nagyhangú apuka, aki mindig a középpontban van, ostoba feleségével és bárgyú lányával az oldalán, és hirtelen egy tízfős közösséget próbál dominálni. A primitív bunkó mintapéldánya, aki úgy viselkedik, mint egy szakmunkásképzős osztály Chagall-kiállításon. Köszönjük, Laci, máskor inkább ne gyere! A végére a legdedósabb fegyelmezéssel viszonylag mederbe lehetett terelni.)
