A káromkodás az én gollamgyűrűm. Gyerekkorom óta bensőséges közelségben vagyunk. Nem pusztán indulataim kifejeződése, hanem belém ivódott attitűd. Volt már gyerekes csíny, felnőtté válás mérföldköve, kamasz lázadás, intellektualizált ellentmondás, rossz szokás vagy szégyen. Családilag szinte alig hoztam ilyen mintát, így először csak dühöm kifejeződése volt. Mert káromkodni jó! Aztán beleszerelmesedtem: a bazmeg férfias. Ne tessék megmosolyogni, tizenegykétévesen az ember még nem rendelkezik erős mintákkal. Aztán lázadássá vált, amikor ki akarták irtani belőlem: mániákusan gyűjtöttem a kötelező olvasmányok hőseinek csúnya szavait (Petőfitől Kosztolányiig - a kortárs irodalom ma már korlátlan mennyiségben termi, semmi kihívás nincs benne). És nyilván felmagasztaltam, a hungarikumot láttam benne, létezik-e nyelv, mely a nemzést kötőszóként használja? Lehet-e ennél szebb egy hivatalos levelezés (keretezve, nemzeti színszalaggal minden bürokratikus helyiségbe kiraknám)? Ennek csúcspontja, amikor egyetlen szócskának az elképesztő variabilitását kihasználjuk, ímhol. És van-e nagyobb igazoló erő, mint a mondat apropója? (jó, én akkoriban azt hittem tényleg Grétsy.) A nyelvművelés védőszentje igazolja kamaszkori törekvéseimet.
Aztán maradt belőle a szokás, amivel küzdöttem, megszoktam, újraírtam, kicseréltem, visszaestem, elfogadtam.
Amikor azonban egy tündéri kétéves teremtés szájából hallom viszont, elszégyellem magam. Új érzésem nekem. Neki csak játék, valami felnőttes dicsfénnyel, neki ez apa. És ettől mélyen magamba szálltam. (A felnőtti indulatot jobb, ha ismeri a gyerek, nem neki veszélyes, hanem nekem: az ő szemében látni önmagam, ez az igazi fegyelmező erő. Amit jó anyám, tanáraim és saját jómódorom sem volt képes kiölni, sőt még csak a csíráját sem volt képes elültetni bennem a változásra, azt most megteszi egy angyali csöppség. A szeme az a tükör, amiben először látom igazán magam. Szégyen - csak ennyi marad nekem legbelül.)
