Valahol nyugat és kelet között félúton (kompország, középkeleteurópai) mind a bevándorló, mind a többségi társadalom érdekes. A Problemszki Szálloda elvileg a bevándorlóról szól - de annyira áthatja a többségi társadalom szemüvege, hogy rólunk, elkényeztett, jóléti európaiakról szól. A nagy pénzügyi világválság közepette elénk raknak egy karcoló látleletet, hogy bizony mi jól élünk. Nem tudtam Verhulst regényét másképp olvasni: nekünk jó. Mert nem halt meg útközben a gyerekünk, nem hagytuk otthon a szüleinket és nem arra vágyok a feleségemmel, hogy konténerbe préselődötten Angliába eljussak. Innen nézve minden problémánk úri picsogás.
Verhulst leír. Nem realista, mert torzít, nagyít, cinikus és karikatúrát rajzol, de nem moralizál. Illetve nem úgy, direktbe. És ez jól esik - nekünk erre már nincsenek szavaink. Elrongyolódtak. Az értelmiségi senki azért is érdekes, hogy kezdőmondatom felütésére visszatérjek, mert ezek mi vagyunk. Látjuk a balkáni (ázsiai, afrikai, elmaradott - kinek mi tetszik) állapotokat, de eközben magunk is lenézettek vagyunk: értelmiségi, aki árufeltöltőnek is elmenne. Igort senki sem szívesen engedné (talán a légió kivétel), de eközben lemondunk magunkról is. Teremtő erő nem lehetsz otthon, de úgy látszik máshol sem. Nyugati kultúrával és keleti útlevéllel meglehetősen reménytelen.
Ez pedig szívbe markolóan kemény tanulság.
