Sok kritika és támadás érte Wieselt a valósággal való különbözősége miatt. Ez egy regény – mondom ezt a kritikusoknak, és akár Wieselnek is, aki minden szó igazához ragaszkodik. Lehet még igaz, ha nem is való. Nem érdekel.
Ezt a tragédiát sokan, nagyon-nagyon sokan próbálták meg magukból kiírni. Lehetne morfondírozni azon, hogy vajon miért. Írástudók voltak, nyilván a „terápia” része, hogy írnak. Középkori mészárlások elszenvedőinek kevés írástudó tagja volt. Nyilván olyan vesztesek voltak, akik a győztes oldalon álltak, azaz megírhatták, ahogy a győztes amerikai, orosz, francia, angol kánon is megjelent. Az idő fogja kitisztítani, hogy a sok megírt sorból mennyi maradandó. Ha viszonyrendszerbe kéne elhelyeznem saját olvasmány univerzumomban, akkor valahol egy egyszerűsített Semprun és egy díszített Kertész. Mivel se Semprun, se Kertész nem a szívem csücske, Wiesel pedig hozzájuk képest másodvonal, nyilván Az éjszaka sem szerepel a kedvencek között. A tények, az események már nem döbbentenek meg: az unalomig ismételték, a végletekig ismert. Ahhoz pedig Wiesel kevés, hogy kiszakítsa ebből a történelmi fátyolból és átélhetővé tegye. Mindegyik mondata olyan elemi módon része a kánonnak, hogy filmkockák, képek, installációk, olvasmányok kapcsolódnak hozzá. Nem tud újat mutatni. A tragédia történelmi távolban marad.
