Amos Oz monstre családregénye Izrael állam születésével egyidőben. Zsidó regény, mondanám, ha tudnám ez mit jelent.
Hadd kezdjem tehát egy idézettel:
„Ha nem úgy közeledem hozzá, mint a Nemes Arab Népet megszólító Új Héber Ifjú, vagy mint az oroszlánok közé lépő oroszlán, talán szólhattam volna úgy is, mint fiú a lányhoz. Vagy mégsem?”
Kellő álnaivitással úgy teszek, hogy ahol élek, az egy normális világ. Innentől kezdve pedig ugyanúgy lehet zsidózni, cigányozni, ahogy belgázni vagy vacsorázni. Egy jelző a piros és az ovális fejű között.
Oz regénye gyerekvilágból fordul felnőttbe. Nyilván írói képesség, de számomra valós, hogy Oz nem volt gyerek: ő hatévesen is kamasz volt, kamasz gondolatokkal, kamasz problémákkal. Koraérett, koravén? Talán. Az ábrázolás már a kiforrott író sajátja. A legkevésbé egyébként a kicsi Ozról tudunk meg dolgokat: megismerjük a családot, az apa és az anya hétköznapian tragikus történetét, azt a világot, amely a megszülető Izraelben Jeruzsálem volt. Oz szerint, természetesen. Az intim közelség ellenére, mintha mindvégig csak egy ablakon kukucskálnánk: nem értjük a szereplőket, csak látjuk, hogy mit csinálnak. Néma film Jeruzsálemből. A kacskaringózó történetek, le-leágazó mellékszálakkl, időbeli ugrásokkal, eljutni az anya öngyilkosságáig - de abban sem találni semmilyen megnyugvást, sok-sok oldalon keresztül. Oz ráadásul folyamatosan ismétel, már-már eposzi jelző szerűen teljes jelzősorok ismétlődnek (kifejezetten idegesített, amikor újra és újra el kellett olvasni, hogy Amos apja mennyire utálja a csendet és ezt kényszeres beszélgetéssel fedi el).
Izrael állam
Eszembe jutott, hogy Bibó zsidókérdésről írt dolgozata (apropó Bibó: többet kéne hivatkozni, olvasni, érteni és foglalkozni vele) számomra etalon volt, és talán egyetlen olyan kritikája volt, amiben vele felérő (ellen)érveket találtam. Talán Erdélyi Ágnes írta, hogy Bibó tévedése abban van, hogy zsidóra és magyarra osztja fel a társadalmat. (Kersem a forrást, mindenképp frissítek.) Ha így felosztjuk, akkor talán igaza van, de egyáltalán nem biztos, hogy ez így felosztható, és egyáltalán nem magától értetődő, és innnentől viszont az egész megkérdőjelezhető. (Pofátlanul egyszerűsítek, tehát forrás, és ezért inkább rólam, mint Erdélyiről (?) szól.) Én úgy érzem, hogy 2011-ben talán már beérik a gondolat, de pont Oz regénye húzta alá, hogy a huszas években, a harmincas években, a negyvenes években, az ötvenes években (ki tudja, meddig kéne folytatnom) ez egyáltalán nem így volt. Nem azért, mert a többségi (magyar, német, lengyel, litván, arab) társadalom magáról és zsidókról, hanem mert a zsidók is magukról és a többségi társadalomról beszéltek. A mesterséges határok éppenúgy határok. És Oz regényében ez a megkülönböztetés végig ott lüktet: mi zsidók és ők arabok, angolok, mások. Amíg kardinális nekem zsidónak, magyarnak, arabnak, angolnak lenni, és a közösségi teremet, világomat eszerint akarom elképzelni, addig igenis lesznek feszültségek. A tolerancia a nem harmonikus közösségek sajátja: hogy valamit intelligens módon el kell viselnem. Számomra, hogy valaki zsidó, vegetáriánus, focista vagy gombász: indifferens. Nem tolerálom, hiszen nincs mit, nem zavar, nem része a viszonyulásomnak. Most Izrael állam megszületése, létjogosultsága, terjeszkedése, önvédelme, elnyomása, stb., hosszú, messzire vezető és megosztó vita, és egyébként nehezen leválasztható erről könyvről, mégis zárójelbe rakom. A regény mindig fikció, így is olvastam, egyetlen helyen volt a regény saját világában is zavaró, és csak ennyiben említem: Jeruzsálem ostroma során a regényben a reguláris arab haderők állnak szemben a fiatal állam szinte önkénteseivel, akik a semmiből építették fel magukat. Ez túlmegy a hihetőségen: egy professzionális hadsereg az amatőr kődobálólat betolta volna a tengerbe. Góliát még csak csak Góliát volt, de Dávid nem oly' piciny. Ez sokkal inkább Dávid király és Góliát csatája, a már ismert bibliai kimenettel.
Nem sokszor, de néha megcsillantja azt a szent látomást, ami felemelő lett volna, ha fő vezérvonal: az új, születő zsidó állam bebizonyítja, hogy mindent lehet jobban, szebben, emberibben csinálni. Még akkor is, ha a valóság éles csipkeszikláin haladva ez a látomás megsebződik, elrongyolódik és talán elvérzik. De mintha ez csak egy szűk kör látomása lett volna, a többség ősi jusról, történelmi igazságtételről, isteni adományról, háborúról álmodott volna. És innen pedig már tényleg csak a bibliai szemet szemért, fogat fogért elv marad. Önvédelem, ellencsapás. Izrael az az állam, ahol többet nem fordulhat elő egy zsidóval az, ami Klausnerral Litvániában, ahelyett az álom Izrael helyett, ahol senkivel nem fordulhat elő semmiért, de legalább minimumként: nem fordulhat elő a származása miatt.
Számomra sokkal erőteljesebb regény volt Avraham Bogatir hét napja. Az belém hatolt, valódi, sarkos problémakat írt le, és sokkal inkább láttam a megoldhatatlan ellentétet és ebből a jószándékkal kikövezett utat. Hiába vezet a Pokolba, nem lehet más utat járni. Lényegesen túlmutat a konkrét világon: ma vajon kik az angolok? ma vajon kik a terroristák? ma vajon kik a békés kibuc lakók? Abban éreztem azt az egyetemes üzenetet, hogy építsünk egy olyan országot, ahol senkivel szemben nem lesz progrom. (Tegyük hozzá: Oz saját idoljához, Andersonhoz közel maradt a regénnyel, csak én a Winesburg, Ohio-t sem szerettem, sőt untam.) Oznál továbbra is megmarad a fenti megosztás: vagyunk mi, zsidók, és vannak ők. Nem tud ebből a körből kilépni. Mondom ezt úgy, hogy Oz sok minden, de nem elvakult. A regény számomra maradandó nyoma ennek a szorító paradigmának: a zárt közösség. Még engem, olvasót sem enged be oda: üvegablakon keresztül kukucskálok.
Oz világa számomra nem egzotikus. Ez a mi történelmünk, akkor is, ha a litvánokról, Prágáról vagy Jeruzsálemről ír. Oz családja menekül. Olyan európaiak, akik mélyen, a legmélyebb gyökerekig az európai kultúrában élnek, akik elit egyetemek folyosóin, szűk városi utcákban, könyvtárakban érzik otthon magukat. Nem sivatagi nomád nép, harci kiáltással. Ők egy európai Izraelt akarnak. Ők csak azért akarnak Izraelt, mert Európából elüldözték őket. Azért vannak ott, mert itt nem lehetnek. Eközben felnő egy új nemzedék, amely igenis ezt az országot akarja.
A család
Nagyon intim a regény. Utoljára ennyire kínos közelségben EP Javított kiadásának olvasása közben éreztem magam. Már-már az az érzésünk, hogy nem regényt, hanem egy személyes naplót olvasunk. Blog olvasóként meglepő, hogy képes vagyok elpirulni egyéni történeteken.
Amos anyja egy szfinx. Tragédia, amelyik beárnyékolja a családot, akivel nem lehet mit kezdeni, aki virraszt fájdalmas képpel a székében ringatózva, aki bezárkózik a könyvei, majd később a hallgatásának a világába. Nem tudjuk, hogy mi történt vele. Migrén? Csak ennyi? Soha, egyetlen szót sem szólt, mesélt, panaszkodott, hogy miért? Vajon Amos apja tudta-e a titkát? (Nyilván van olyan olvasat, hogy ez a regény előtte tiszteleg: számomra ez nem jön át. Minden pozitív jelzőt zárójelbe rak, hogy mekkorra terhet hagyott hátra, kiket hagyott cserben.)
Amos apja ezzel szemben, igenis pozitív figura. Néma filmeket idéző csetlő-botló mozdulatai (egészen komikus, ahogy heroikus küzdelmet vív egy parányi városi veteményeskertért), teljes alkalmatlansága a gyakorlati életre, a csendtől való beteges rettegéséből fakadó állandó fecsegése, a könyvtárosi létbe menekülő férfi, a bibliofil sztereotíp zsidó. Tragédiája teljesen átérezhető: a híres nagybácsi árnyékában, küzdése, hogy a fia váltsa be az általa soha el nem ért tudósi álmot, és ennek tragédiája, a végső küzdelme a beilleszkedésért, akár addig, hogy a saját fia előtt, a kibucban is megfelelni akar. Mindezt tényleg csak leheletnyit és érthetően árnyékolja a házasság alatti félrelépései.
Csend
Ez a regény a fel nem dolgozható hallgatásról szól. Ebben a legnagyobb felkiáltójel Amos anyja, de éppenígy része az apja is, akitől elmenekül, akitől testvérei születnek, akivel végighallgatták az anya, a feleség hallgatását. A könyv ebben a hallgatásban az egyetlen kiút. Az anya olvas, az apa jegyzetel, könyvtárban él, máshol csak vergődik, Amos pedig a hallgatásról megírja a könyvet, a hallgatást kiírja magából egy könyvben. Sűrű, vékonyfonalú pókhálóként telepszik mindenre rá a kibeszéletlenség. Ahogy az új állam születése, léte, a csoportok, kibuc lakók, világpolgárok, zsidó és arabok között is a meg nem beszélt dolgok feszülnek, úgy a családon is ez az átok ül. A kerülgetett mondanivaló.
"Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell."
Oz több száz oldalon keresztül csak beszél, mesél, fecseg.
