Végig dejavu érzésem volt. Szívesen felfedeztem volna két egymástól független szerző független műveiben a hasonlóságot, de itt két Houellebecq regényről van szó. Az Elemi részecskékben megírta az Egy sziget lehetőségét vagy éppen fordítva. Mintha ugyanarra két regényt írt volna. Ha ebből még van egy pár, akkor egészen érdekes életmű lesz/lenne, így viszont koppintásnak túl eredeti, új regénynek túl hasonló. A fülszövegben az európai psychoként aposztrofálják, amit egy-két felszínes hasonlóságot leszámítva, szerintem félreértés. Nyilván ebben is vannak kiüresedett emberek, folyamatos erekció és végletekig fokozott brutalitás.
(Ez utóbbi akkor éri el a csúcspontját, amikor az egyik elmesélt jelenetben az unokát és a nagymamát is megerőszakolják, megkínozzák, és előbbinek a kinyomott szemében fröccsentik a spermát, majd az „elkövető” a saját ürülékében fetreng. Fokozható? Azt hiszem eljut a végletekig, de addig talán már Sade is eljutott, és ráadásul ez itt nem is fő irányvonal.)
Két kiégett férfi, féltestvérek, a túlzott (?) nemi vágy által vezérelt Bruno, és a hideg, érzelemmentes Michel. Totálisan darabjaira hullott családok, reménye sincsen a másikkal való közösségre, hit és szeretet nélkül, valóban elemi részecskék. A regény egyébként jó, az egyetlen hibája, hogy ezt már egy későbbi utópiába visszatekintő történetben (Egy sziget lehetősége) olvastam. (Bár a regényt nem befolyásolja, de nyilván hitelesebbé teszi, hogy hemzseg az önéletrajzi elemektől, hippi anya által elhagyott, nagymama által felnevelt gyerek, Algéria, Franciaország, stb.) Megvoltak a hippi mozgalomból kinőtt new age szekták, az emberi reprodukción keresztüli örök élet, a gondolatok átörökíthetősége, mint jövőbeni lehetőség és realitás, a szétesett családok, a középkorú férfiak küzdelme az öregedéssel és halállal, a tinilányokért és saját gyermekeikkel, stb.
Nem is tudom, hogy melyik regényt olvasnám el a kettő közül, mindkettő jó, de az egyik után a másik már felesleges. (De ha már olvasni akarjuk, akkor tartsuk meg az eredeti sorrendet, tehát kezdjük az Elemi részecskékkel!) Semmi újat nem tud mondani, a megrázóan kiégett világ (ennyiben tényleg az Amerikai Psychonak is megfeleltethető), a szexualitás mindent eluralása, érzelem és közösség mentesség, teljesen magányos küzdelem, túlélés, öregedés, megannyi korunkbeli probléma. Hogy ebből a kilábalást mennyire nem a regényt elmesélő és a végén az embernek köszönetet mondó új-ember jelenti, az már az Egy sziget lehetősége. Ilyen szempontból tehát érthető a folytatás (csak én olvastam fordított időrendben), viszont felesleges a XX. századi világ leírásának ismétlése – enélkül viszont erőtlenül gyenge a regény. Az Elemi részecskék az ember bukása és az új-ember diadala, az Egy sziget lehetősége pedig éppen fordítva, miközben mindkét regénynek csak a nézőpontját, de nem a cselekményét változtatja meg az új-ember. A regényekben undorodunk ettől a világtól, de az Elemi részecskékben szívesen nézünk egy másik felé, az Egy sziget lehetőségében pedig – minden hibája ellenére – ismét akarjuk és vállaljuk ezt az emberi világot.
