Elsők és utolsók. Olvastam. Holnap írok róla (ha lesz időm). Addig is ajánlom.
UPDATE: vagyis inkább hétvégén (ha lesz időm).
Tatam, a saját blogon nem késünk, hanem csak érkezünk. Szóval nincs több update, ímhol a végleges:
Bár ez is a karácsonyi csomagban érkezett, ami mindig veszélyes, mert a legritkább esetben egyezik a családom és az én ízlésem, ráadásul Ulickaja már régóta a listámon van, de nyilván nem ezzel a könyvével, magam sem választhattam volna sokkal jobban. Novellás kötetnél még inkább szubjektív az értékelés, könnyen kiemelhetek egy-egy gyengébb történetet, de ugyanennyire írhatok elragadtatottan egy-egy kiemelkedőről. Tehát a nagyon is személyes értékelésem abszolút pozitív. Olyan emberi történetek, megkapó, szomorú valóságba cipelt magával, ahol minden rezdülést magaménak éreztem. Ha kellett féltem, ha kellett undorodtam, ha kellett éreztem az évszázadok óta meglévő unalmat, és ha kellett pihekönnyűen boldog voltam. Szinte egyetlen történet sem volt, ahol kívülállónak éreztem volna magam, pedig nyilvánvalóan távol áll tőlem a multikulturális orosz-szovjet világ. (Egyébként Moszkva ilyen szempontból legalább annyira kulturális olvasztótégely, mint New York, érdekes lenne egyszer mindezt összevetni. Akár Ulickaja kapcsán is, hiszen a hazájukat elhagyó oroszok mintha mind az Egyesült Államokba távoznának. Sehol egy balti állam, vagy volt szovjet tagköztársaság, de még az EU is hiánycikk. Birodalomból birodalomba, úgy látszik.) Hihetetlen zárt, erős történetek: sokszínű, egyedi, mégis általánost is kifejező karakterek, elinduló, kibontatkozó és lezáruló cselekmények, korhű, felismerhető háttér, szinte csak dicsérni tudom. Mivel az a+ minősítést tényleg csak a legnagyobbaknak akarom megtartani, ezért egyelőre még talonban, de ez a kötet közel volt/van hozzá.
Szegény rokonok
Kinek ne szorulna el a szíve a Boldogokat látva, ahogy leülnek, minden héten, arra a padra? Milyen idilli, ha nem egy halott gyerek heti gyásza lenne. Egy korszak lenyomata van abban a történetben is, ahol még a szovjet érában kiosztják a szükség lakásokat, kivagyi takarítónő, akinek a becsületén évről évre foltot ejt a megeső tizenéves lánya, akit elcsábít vagy elcsábítja a házban lakó idősebb urat (Bronyka). A történetet ma meséli el a jegyárussá vált valamikori kislány egy valamikori szomszédnak, akiben őszinte irigység támad egy percre az idős férfi szerelme iránt. Vajon nem ebben van Ulickaja zsenialitása: a mindennapiban rejtező nem mindennapi megmutatása, majd ismét visszarántani a mindennapiba? Akár csak a Táskás Genele, aki vitatkozós, fillérbaszó öregasszony, szegénysége mögött viszont egy régi örökség gyémántjai. A világ pillanatok alatt darabokra hullik, amikor kiesik a régi világából. Buhara, aki titokzatos világból jön, titokzatosan szolgálja a férjét (lehet-e annál jobban megalázni, mint amikor az őt megcsaló férfi mellett vállalná a második nő szerepét?), és mindent pontosan kiszámolva tisztességben felneveli Milocskát, férjhez is adja, majd hazamegy meghalni. A maga egyszerűségében isteni: mindent meg tesz, amit meg akar tenni.
Kislányok
Az a gyermeki aljasság, ami Viktóriában lakozik, amikor az ármányokat eszeli ki, ártatlan szemekkel és a legmélyebb aljassággal, vagy ki ne emlékezne a maga Bodrikjára, akit kislányként egy nagyobb fiú az iskolából hazafelé terrorizált. Nem is maga a fájdalom, megalázás, hanem a félelem a rettenetes, ami már egész nap uralkodik, hogy mi is lesz hazafelé. És mennyire erősen fókuszált tükör nekünk, felnőtteknek, amikor kislányok játszanak a babazsúron, először még csak ártatlan beöltözősdit, aztán már papás-mamás, szeretkezéstől gyermekszületésig. És van-e annál kelet-európaibb boldog szomorúság, ahogy Kolivanova tanárnőjébe szerelmes, virágcsokor áráért megküzd (a virágért egy méretes pofont a féltékeny férjétől, minő fintor: a nő folyamatosan csalta, és pont egy tanítvány lányka sarkalja a férjet pofonra), aztán kipofásodik a lányka, hozzámegy egy svédhez, de valami mindig is hiányozni fog az életéből, pedig messziről nézve boldog.
Elsők és utolsók
Ugye ismerősek az azok az ismerősök, akik megküzdenek Jevgenyij Nyikolajevics vagyonáért? Háttérasszonyok és férjek, akiknek a vagyon kell, és akire hagyni érdemes, annak bizony nem kell. És ugyanígy lúdbőröztető Ligyija története, aki Moszkvában megfogja a finom zürichi férfit, nyilván sokkal előkelőbbnek mutatja magát, mint amilyen, aztán Zürichben ugyanez az előkelőség (régi némettanárnő – nem csak nyelvet, kultúrát tanított) jövedelmező is lesz, kis étteremben, már a férj halála sem tragédia. És mégis, a dicsőséges moszkvai visszatérés, hiába pénz, hiába svájci útlevél, az előkelőséget egyedül értékelni tudó nő gyakorlatilag élő-halott. Vagy létezik-e tragikusabb szerelem, mint az Orlov-Szokolova páros? Mindent elsöprő egyetemi lamúr, ami szertefoszlik, ki tudja már mi miatt, biztos, hogy a szakmai rivalizálás ehhez kevés ok, aztán a már családosok egymásba botlanak, és mindketten tudják, hogy az volt az egyetlen és igazi, amikor együtt voltak, és azt is tudják, hogy ezt már sehogy sem lehet újra csinálni. Gyomorszorító görcs, ahogy elolvassuk a Pikk dáma terrorját: egy nő, aki önzőbb bárkinél. Fénykorában a férfiakból csavart ki mindent, anyjának pocsék volt, de aztán lányából és unokájából préseli ki az utolsókat is, és amikor ebből a lelki terrorból szabadulnának – az elüldözött férj gazdag emberként tér vissza – akkor is a mama nyer, hiába a meghívólevél, hiába repülőjegy. Érzelmileg talán a legmegrázóbb Zsenya története, akit talán az idősebb férfi, Romanovics pátyolgató, intellektuális, lenyűgöző és kifinomult törődése tett homokossá, és titkolt szerelmük eltört, amikor az idősebb férfi meghalt. Ezzel a mennyország burka is szétpattant, Zsenya pedig ott maradt a társa nélkül, egy olyan társadalomban, ahol vágyait is titkolni kell. Tragikusan ide-oda vergődik még, a nő, aki szeretné, azt nem tudja szeretni. Kemény férfi szerelem, aztán buzi gyilkosság. Minden távolsága ellenére, megrázó.
