Goran Bregovic filmzenét visz színpadra, nálam felemás sikerrel.
Erős kezdés, ahogy a fehér szerelésben, sötétkék, csillogó cipőjében, és azonos színű gitárjával pöntyögni kezd a mester, miközben bejönnek a vonósok. A földszinti sorok közül pedig ránk robban a balkán népzene, ahogy a fúvósok is besétálnak. Itt viszont egy kicsit megtört a lendület, versenydarab, ahol hegedűk és a rezesek felelgetnek, kicsit döcögős. Meg-megiramodik, le-lelassul.
Tompos Kátya által végigvitt rész viszont erős. (Zenéhez sem értek, hangosításhoz végképp nem, de mintha itt egy kicsinykét hibáztak volna a szakemberek: az elején a színésznő "sziszegősre" (c, s, z, sz betűknél) sikeredett, hangosításilag.) Bár tudjuk, de végülis mindegy, hogy Margot a saját anyja vagy sem, a háború az háború, egyházi zenével a háttérben. A Szent Bertalan éjszaka pedig Boszniában is borzalmas, Bregovic itt olyan filmzenét írt, hogy a zene alatt éreztük a képsorokat, gyilkos, részeg, vadállati hordák vérben fürdenek az utcákon. Ez borzongtatóan megérintő rész volt. Mert végülis egy az Isten. És nincs más út, mint elmenni, Kátya elintegett.
Azok, akiknek itt végetért (remélem hamar megkapták a ruhatárban a kabátjukat, és a parkolóból való kiállással sem volt gond), megérdemlik. A koncert második szívpontja az utolsó ráadásban volt, vérprofi, csodálatos, mintha improvizáció, balkán, sej-haj!
(Egy személyes megjegyzés. Ha a mobiltelefonjával rögzíteni óhajtó némber nem kettővel mellettem-előttem ül, hanem közvetlenebb viszonyba kerülünk, isten bizony lebasztam volna a telefonját a földszintre. De legalább megfenyegetem ezzel... Fémdetektort a színházba!)
