- Mi az, ami maradandó élmény?

- Risztov mindenképp. Elképesztő, honnan jött vissza. Mindenki lesajnálta, mindenki elfeledte, és most sem számolt vele senki. Nem túl sok ésszel, de annál nagyobb kitartással. A csodálatomban a saját korábbi véleményem újragondolása is benne van. Óriási volt!

- Ha esélyesként nyer, akkor más lett volna?

- Nem tudom. Szilágyi Áron például nem fogott meg, pedig ő sem volt esélyes. Horváth Mariann emberi közvetítése annál inkább. Nyilván egy csodálatos fiatalember, de egyszerűen nem érdekel a vívás. Négyévente, kizárólag olimpián nézem, akkor is csak a lámpákat, és hogy az jó nekünk vagy sem. Éppen ezért az ő győzelme a legtöbbet magának a magyar vívásnak jelenti: ha itt, Londonban ő nem nyer vagy nincs első háromban, akkor vége a magyar vívásnak. Így van esélye, hogy túléljen. Ehhez mind a vívásnak, mind a magyar vívásnak meg kell változnia. El kell fogadnia, hogy önmagában a teljesítményből nem lehet megélni. Biztos hatalmas dolog egy órán belül háromezer ceruzát kihegyezni, de ez senkit nem érdekel. A vívást az utolsó húsz, de lehet, hogy több évben az a tradíció tartja életben, hogy egymást pengével szurkálni izgalmasabb, mint ceruzát hegyezni. Az öttusán látszik, hogy igyekszik ezt belátni, tenni érte, változni akar. Le kell vetkőzni az arisztokratikus gőgöt, és alázattal szolgálni a közönséget, mert ő fizet. Akár nézőként, akár állampolgárként, akár sportolóként. Ha ez nem megy, akkor lehet hobbiból csinálni.

- Nem lehet, hogy csak Te nem érted a vívást?

- De, viszont én vagyok az átlagnéző, sőt! Az átlaghoz képest talán még jobban érdekel. De hadd kanyarodjak vissza a maradandó élményekhez. Nyilván hatalmas teljesítmény ez a arany, ahogy Igalyé is az volt, de mondjuk, amire emlékezni fogok az a magyar-izland négy közé jutásért. Az varázslatos, végletekig kiélezett, drámai összecsapás, minden benne volt. Erre van szükségem, ez az, amit át akarunk élni egy sportközvetítés alatt, ez az, amire tíz év múlva is emlékszünk, amit meg fogunk tudni osztani egymással. Pedig csak négy közé jutásért ment, ezzel az egy meccsel viszont ott van a válogatott a legjobbak között, minden más megbocsátható nekik. Katartikus volt!

- A küzdősportokban is a heroikus győzelem volt a kiemelkedő, nem?

- Igen, bár lenyűgöző volt az érmeseink alázata is. Ahogy egy ezüst meccs után nyilatkoztak. Pedig a birkózás után a riporter a bíróval foglalkozott, egyébként teljesen feleslegesen, mégis kikerülte: nem sikerült, sajnálom, fáj, majd értékelem, legközelebb. Nem is akarom most hivatásos kudarcmagyarázókkal összevetni, főleg, hogy ez nem kudarc. Vagy ahogy sérülésekkel végigküzdötték, lehet, hogy a nevére nem, de Joó Abigélnek a lengyel elleni győzelmére mindig is emlékezni fogok. Elképesztő. 

- Vízilabda? 

- Méltósággal viseltük a vereséget, ez meglepett. Nem emlékszem, hogy valaha ennyire elnézőek voltunk egy  kudarc után. Nem tudunk rájuk haragudni, generációk óta megharcoltak azért, hogy egy ötödik hely után is megtapsoljuk őket. Nyilván előbbre vártam őket, azt hittük, hogy most megint az olimpián robbantunk. Korábban is minden erre volt kihegyezve: a többsége nem foglalkozik világ- és európa bajnoki érmekkel, csak az olimpia számít. Azt hittük, megint így lesz. Kevésbé sikeres négy után egy sikeres olimpia. Nem így lett, ennyi. 

- Az olimpia érmek és pontszerzések díjazásával foglalkozol?

- Ez a közbeszéd része, nem tudok mást csinálni, annak ellenére, hogy a konkrét összeg kevésbé érdekel. 

- De Te nem érzed soknak ezt a összeget?

- Piaci alapon nem érezném annak. Ezért is szeretem a piacot. Van, aki megkérdőjelezi Ronaldo átigazolási pénzét? Vagy Rooney keresetét? Van egy tulajdonos, ő fizet. Hogy zsebből vagy a piaci bevételekből, ez másodlagos. Itt azért más a helyzet, mert a közösség állja a számlát, de nem a közösség dönt. Politikusok mások pénzéből nagyvonalúak vagy éppen szűkmarkúak. 

- Nem válaszoltál konkrétan.

- Személyesen nem érzem soknak. A rám eső rész három és fél forint aranyérmenként, ennél nyilván többre értékelem az élményt, amit jelentettek nekem. (Az élményt nézheted tizenötmillióra is, de a pénzt azt nyilván, itt, mi tízen dobjuk össze.) De ha még hozzácsapom a családom, és vegyük bele a pontszerzőket, tehát a teljes büdzséből mennyi lesz az enyém? Pár száz forint. Nyilván ennél az egész olimpia többet jelent nekem. 

- Rendben van-e, hogy valaki egy életen keresztül nem tud annyi pénzt összegürcölni, amit most egy aranyérmes kap? Vagy éveken keresztül dolgozik, akár több mint napi nyolc órát, és nem tud annyit félretenni, mint amennyit most egy olimpia negyedik helyezett?

- Igazad van, még akkor is ha demagóg példák, már csak a lélegeztetőgépek számát kéne kiszámolni... Mondom még egyszer: piaci alapon még csak a kérdés sem lehetne jól feltenni. Ha egy előre tudható és kiszámítható premizálás lenne, mondjuk minimálbér vagy átlagbér vagy nyugdíj, GDP, akármi az alap, akkor teljes joggal lehetne azt válaszolni, hogy hölgyeim és uraim, tetszettek volna kajakosnak menni. Így eseti és joggal kritizálhatóan populista döntések születnek. Tehát, nincs rendben maga a döntési mechanizmus, de összegszerűségében nem tartom felháborítónak. Ahogy ennek felét vagy negyedét sem tartanám kevésnek, nagyon szubjektív döntés születik ilyen esetekben, ezeket kéne elkerülni. A szívünk mélyén lapuló irigységgel viszont nem tudok mit kezdeni. Milyen választ is várnál? Hogy egyetértek a cekkert hazacipelő asszonnyal, aki saját nyomorúságát méri Pars több mint nyolcvan méteréhez?! Vagy elkezdem kioktatni azt a cinizmust, amiben minden sport valamilyen idióta öncél elérése? Nem volna értelme.

- De egyetértesz a versenysport ilyen típusú állami támogatásával?

- Nem értek hozzá, biztos lehetne jobban, szakszerűbben, hatékonyabban felhasználni a pénzeket. Nem örülök az olimpia centrikusságban, örömtelibb volna egy széles bázisokon nyugvó versenysport, aminek egyik, de nem az egyetlen csúcseseménye az olimpia. A szövetségeknek ezt az olimpiától el kéne tanulnia. Az olimpia ma cirkusz, az egyik legkiválóbb üzlet. Nem ennek indult. Hogy lehet az, hogy egy országos úszóbajnokságon teng-leng pár száz ember, akiknek 99%-a rokon vagy barát, miközben milliók drukkolnak Gyurtának? Miért nem tudja kihasználni ez a szövetség a bulvárt, hogy Jakabos ne csak az olimpián legyen médiaesemény? Hogy Cseh Lacinak vagy éppen ellenfeleinek élőben is szorítsanak évről évre? Több száz fontot fizetnek ki az olimpián, hogy láthassák őket, miközben itthon bármikor meg tudnánk nézni, ingyen is. És ha évről évre esemény lenne az úszás, az öttusa, a dzsúdó, a birkózás vagy éppen a hármasugrás, akkor nem csak az olimpiából lehetne megélni, akkor lenne közönség, a hősök és sportemberek ismertsége, neve, világa, szurkolótábora felépülne, nyilván az olimpiai szereplésük, mint csúcsesemény még inkább érdekes lenne, és a többi. Ebben félelmetes arroganciát látok a szövetségektől: a múltat, a tradíciót választják a jövő helyett. A cirkusz élni fog, az amatőrség pedig halott. Hobbisportok lesznek. 

- Nem gondolod, hogy az olimpiai sikeres szereplés pozitív hatással van a tömegsportra?

- Szerintem ez egy téves közhely. Talán, nem tudom, nem láttam még ilyen számokat. Ma többen vannak kétszáz mellen az uszodában? Vagy lementek birkózni? Esetleg a téren már kézilabdáznak? Én ebben nem hiszek, de számokkal meggyőzhető vagyok. Nem hiszem, hogy különösebb támogatása lenne a futásnak vagy a kerékpározásnak, és nézd meg, hogy hányan vannak egy-egy versenyen! Pedig nem nekik fizetnek, sőt, nincsenek húzó neveink olimpián, és mégis. És akkor arról a tömegről, aki estéről estére ki megy futni, vagy hétvégén kerékpározni, már nem is beszélek. Vagy azt gondolja valaki, hogy jövőre többen lesznek a Balaton átúszáson, mert Risztov nyert? Esetleg hosszában végigússzák a Tiszát? Én nem hiszek ebben, de tény, hogy egyes sportágakat az olimpiai szereplés  tesz fel a térképre. A traplövészetről életemben nem hallottam addig, amíg nem volt olimpián. Sok sportág itt kap reklámfelületet, és egy sikeres szereplés, ha nagyon marginálisan is, képes a tömegsportra hatást gyakorolni. Emellett viszont fenntartom, hogy a tömegsport az más módon működik.

- Tömegsport vagy versenysport?

- Én inkább az első mellett vagyok, de egyetértek a versenysport támogatásával. 

- Ha a tömegsportra nincs hatással, az olimpián kívül nem érdekli a nézőket, akkor miért?

- Nyilván nem működik, ez egy unalmas közhely. Előbb már mondtam, nem fognak többen lapátot ragadni, mert a női négyes nyert. Most mindenki, egyébként joggal, a fantasztikus eredményeikről beszél, de azt nem gondoljuk, hogy nálunk van tömegsport. Az átlag ember életében a sport egy szórakozási forma a tévé előtt. Focit néz, mondjuk. Nem épül be a mozgás a mindennapjaiba, és ezen a 30 olimpiai arany sem fog segíteni. Nem értek hozzá, de infrastruktúra, motiváció, és rengeteg idő kell, amíg a szokások megváltoznak. Az saját vesszőparipám, hogy jó lenne ha a versenysport és a tömegsport közötti szakadék vékonyabb lenne. Ma egy hatéves gyereket, vagy annak szüleit választás elé állítják, hogy akar-e versenyszerűen úszni (és akkor az alsó hangon heti öt nap lesz, de inkább több) vagy abbahagyja. Tudsz nekem mondani felnőtt amatőr vívóklubot? Vagy amatőr kajakos versenyt? A sikeres tömegsportot motiválja a verseny, de nem Usain Bolt, hanem a saját szintje. Ahol tényleg van amatőr tömegsport, lásd foci, lásd futás, lásd MTB, ott vannak versenyek is. Ezeket lehet a versenysporttal is kombinálni, máris menne a keveredés, hatalmas esemény, dzsembori, tömegbázis. Belőlük lesznek a nézők. A triatlon ezért ma nagyobb esemény, mint egy úszóbajnokság. Pedig az egyikben olimpiai aranyérmesek küzdenek, és ez nem a triatlon.

- Jelen formájában akkor miért is kell a versenysportot támogatni?

- Az olimpia egyértelműen megmutatja, hogy ez egy közösségi élmény. Nem sok ilyen van. Gondold végig, van-e még olyan, amikor ennyire együtt rezdülünk! A nemzeti ünnepeink leginkább háromnapos ünnepek, szűk kisebbség politikai turbulenciáival. Ünnepeltük 20-án a kenyeret, az államalapítást, Szent Istvánt? A tűzijáték még leginkább, de erről azért nehéz másnap beszélni. Főleg három vagy harminc év múlva felidézni. És? Van még ilyen közös dolgunk? Alig, vagy egyáltalán nem. Ezért azt gondolom, hogy az olimpiának kiemelkedő szerepe van. A közösségi élmény súlyos hiánya, aki ezt nem ismeri fel. 

- TótaW?

- Nincs jelentősége, hogy ki, de igen. Sekélyes és előre kiszámítható polgárpukkasztás, ha belerúgok egy közös értékbe.  Ez van, akit éltet. Ha legalább elgondolkodtatna, akkor oké, de így? Szarok a koronára - ez egy olyan főcím, ami a pina-fasz-biciklist gázoltam hármasságnál is több letöltést kap. De ez nem szellemi teljesítmény, hanem bulvárújságírás napi robotja. Én megmaradok annál, hogy közösen drukkolni hatalmas élmény. Inkább erre irigykedjen, mint a másik pénztárcájára. Irigyelje azt, hogy sokan együtt rezdülnek, szorítanak, drukkolnak. Ezt nem szabadna rombolni, de megteheti, a véleményszabadságot én is értékelem, viszont Tótával nem terhelem magam, ezt ő is megtehette volna az olimpiával, de akkor miről írt volna? Mert igaza van, nyilván hülyeség annak örülni, hogy egy méterrel messzebb dobunk egy fémdarabot, mint a másik. Meg hülyeség annak örülni, hogy hálóba rugdalunk, bonyolult szabályrendszerben egy levegővel telt bőrdarabot, aztán kezdjük az egészet elölről. Minden misztérium öncélú ostobaság, ha kívül vagy. Ahogy a gazdasági fejlődés, a gyerek, a család, a becsületesség, és bármi. Mindent meg tudok kérdőjelezni, ha nincs közös koordináta rendszerem veled. De attól közösség a közösség, hogy belül van. Közös izgalmi állapotban tartja, hogy este Gyurta úszik, és élet-halál kérdés, hogy nyer vagy sem. Hogy ettől holnap nem lesz olcsóbb a kenyér? Én ezt megfordítanám. Kit érdekel, hogy holnap olcsóbb vagy drágább lesz a kenyér, ha mondjuk a vízilabda válogatott nyer?! Volt már olcsóbb, lesz még drágább is, és ettől se boldogabbak, se szomorúbbak nem leszünk. De még most is lúdbőrös a hátam, amikor újranézem, hogy Egerszegi hogyan nyert Szöulban. A Vitray közvetítésével együtt. Az félelmetes.