Egyszerű választóként gondolkodom, nem vagyok sem szakértője, sem avatottja, de főként nem kitüntetett véleményformálója a kérdésnek. Számomra az egymás mellett elbeszélést legszemléletesebben az alábbi vicc illusztrálja:

Egy alkalommal, amikor a prímás vonójába húzott bankókat osztotta szét a banda tagjai közt, a brácsás nem kapott. Amire az feddő szóval kérdezte meg a pírmást: Nekem nem jár? Erre a zenekarvezető angyali nyugalommal így válaszol: Járni jár, csak nem jut!

Valahogy hasonlóképpen érzek a szociális háló foltozgatása során: (erkölcsileg) járni jár, de (de facto) nem jut. Márpedig a semmiből akkor sem lehet osztogatni, ha felháborító a nincs.

Az egyéni példákra való hivatkozás mindig is szemfényvesztés volt a szememben, beszéljünk akár csodás gyógyulásról, adócsalásról vagy éppen szolgálati nyugdíjról. (Miközben nem véletlen, hogy az MLM módszerek csodaszere, meggyőzési nagyágyú, végső érv, a lemoshatatlan - jól védett tudniillik a konkrét cáfolattal szemben: ki ismerné a nagybácsimat, akinek kinőtt a haja, elmúlt a rákja vagy csilliárdos lett? Sőt, mennyire tapintatlan lenne, ezt megkérdőjelezni.) Viszont ezek nem igazolnak semmit. Nagyapám dohányzott, sokáig élt, de a kettő között nincs ok-okozati összefüggés, pedig személyes példával akár a dohányzás mellett is kardoskodhatnék. Remélem ez így érhető.

Az erkölcsi érvelés azonban sokszor ebbe a kategóriába esik bele: egyéni példákkal igyekszik igazolni, hogy miért lehet/nem lehet/csak így lehet valamit tenni/nem tenni. A (szolgálati) nyugdíjvita is sorolja ezeket az indulati érveket: nem szabad megengedni, hogy életerős honfik és honleányok harmincas éveik derekán nyugdíjasok legyenek! A szomszédomnak is kutyabaja, de már 5 éve nyugdíjas, vígam megél a pénzből, mellette még eldolgozgat ezt-azt, csurran-cseppen. (Engem is meglepett: egy fő, de azért mégis, harminchatévesen szolgálati nyugdíjas?!) És nyilván lehet sorolni, hogy utána még hányan végeznek hasznos, értékes és munkának tűnő tevékenységet. Egyéni történeteket mindenki ismer a biztonsági őrtől a belügyminiszterig.

És akkor a másik oldal is mennydörög: nem várhatjuk el, hogy hatvanéves bácsik futkározzanak rohamkosárban, létrán fel, létrán le, tűz van, babám! Te, te ott a képernyő előtt, rábíznád a gyereked, az anyád vagy a macskád egy hatvanéves bácsira, amikor ég a haja?! Érthető ez is. Ahogy az is, amikor életpálya-modellről beszélnek, szerzett jogokról és döntési felelősségről beszélnek. Akkor és ott, 3,5, 10 vagy 20 éve arról döntöttek, hogy szolgálati nyugdíjra lesznek jogosultak, ennek tudatában léptek be vagy maradtak állományban. Arról nem is beszélve, hogy vannak, akik már nyugdíjasok.

Ez utóbbi érv kapcsán élesen elválasztanám a mostani és a jövőbeni szolgálati nyugdíjasok helyzetét. A már most nyugdíjasnál valóban van szerzett jog, de persze, hogy az mire jó, azt nem tudom. (Joga van szolgálati nyugdíjra, de hogy ez a jog mennyit ér, azt időről időre, leginkább évente megmondják, ez volna a havi járadék. Az AB-t most lőtték ki, tehát alkotmányossági aggályokat nem vetne fel (vagyis igen, de ez csak irodalmi munkásságuk és kocsmabolti bazmegeléseink része lenne), ha ez a jog pontosan havi 0 forintra jogosítana.) Van szerzett jog, és ez jó lenne, ha így maradna. Ezt a Pandora-szelencét azonban egyszer már kinyitották a visszamenőleges 98%-os adókulccsal. (És itt egy árnyalatnyival még kedvezőbb a helyzet: nem a tegnapi, hanem a holnapi nyugdíját veszik el.)

A jövőbeni nyugdíjasnál azonban még nem nyílt meg ez a jog, bár nincs döntési helyzetben igazán - mit csináljon negyvenegy-két évesen, ha azt mondják, hogy még van vissza húsz év?! Ennek ellenére a második lehetőség nem különbözik a normál üzleti működéstől. Felemelik a nyugdíjkorhatárt - tud-e reagálni erre a többi ember? Nem. Korábban már írtam, hogy akkor sem lehetett az információ hiány miatt racionális döntést hozni, amikor a magánnyugdíjpénztári maradásról kellett dönteni - utóbbi napok kiszivárogtatott hírei alapján igazam volt, és ez egyáltalán nem tölt el boldogsággal. Ez az élet. A jövőbeni szolgálati nyugdíjakkal szemben pedig nyilván sorolhatnám az érveimet, hogy a profi ökölvívók, szertornászok és még futballistáink sem kapnak, pedig nyilván nem alkalmasak ötven felé a szakmájukra (kevés kivételtől eltekintve). Ahogy ők is, és még sokan mások, átnyergelnek máshova, úgy a szolgálati embereinknek is ezt a lehetőséget számba kell venniük.

De mindezt rakjuk zárójelbe, a fenti vicc miatt. Eddigi verbális blogom helyett egy képpel (Kevin Carter Pulitzer díjas képe,NYT) érvelnék.

Erkölcsileg megengedhető-e? Nyilván rávágjuk, hogy nem, miközben ez ma valóság. Erkölcsileg ennek a gyereknek is járna kenyér, csak nem jut. Nem akarok elmenni a felelős jóléti társadalmak ostorozásába. A mai nyugdíjhelyzet szerintem innen (is) megközelíthető. Nem akarom elsumákolni a fenti erkölcsi diskurzust, inkább ki akarom egészíteni. Akkor, amikor a magyar társadalom a közös kalapba betett összes fillérből minden ötödiket a nyugdíjakra költ, és ezzel párhuzamosan - ránézve a korfára - ez az arány csak nőni fog, lépni kell. Nem szabad abba a hamis illúzióba ringatnunk magunkat, hogy

a) van egy korlátlanul termő gyümölcsfánk, de valami csúf gonosz érdekcsoport megakadályozza, hogy ebből mindenkinek jusson ('nem adnak nekünk'-érv)

b) van egy befoltozható hatalmas luk, ahol kifolyik az, ami itt hiányzik ('a politikusok lopnak').

Amit ide be kell rakni azt vagy elveszem máshonnan (adóemelés) vagy másnak nem adom oda (más kiadást, juttatás nyirbálok meg). Ez ilyen szempontból egy zéróösszegű játszma, ahol nincs meg erre a racionalizálási fedezet. Magyarán nem fogunk tudni olyan mértékben növekedni, ahogy a kiadásaink nőnek, és ezt a növekedést nem fogjuk tudni abból megspórolni, hogy kevesebbet lopunk, hatékonyabban dolgozunk, stb. Van egy közös kalap, amibe vagy valaki (konkrétan: én, te, ő) beledobál pénzt, vagy valaki (megint: én, te, ő) kevesebbet vesz ki. És itt mindenki (bevetem a személyességet én is) gondolja végig, hogy miből tudja ezt kifizetni: többet fizetne gyógyszerért? Gázért? Mindenért? Több nyugdíjjárulékot fizet? Esetleg fizetős lesz az iskola vagy csak kevesebb? Csökken a rendőrök száma az utcákon? És itt megint jó lenne a makroszámokra rápillantani. Mennyivel kell többet fizetni ahhoz, hogy a nyugdíjkassza 10 év múlva is finanszírozható legyen? Napi egy kifli árát mindenki be tudná fizetni, legalábbis a többség. A kérdés az, hogy ha viszont minden évben egy középkategóriás laptop árát kell betolni, hogy a mostani nyugdíjszint maradjon, akkor a többség képes/hajlandó lesz-e erre.

Ne legyenek illúzióink: az egységes Európa azt is jelenti, hogy az értékes munkaerőért, képzett szakmunkástól az egyetemi kutatóig beindul a verseny - előbb-utóbb. Ha a szolidaritásunk arról szól, hogy főleg nekik kell/kéne a számlát állni, hisz ők termelnek, nekik van fizetni miből, akkor előbb-utóbb arrébb állnak (lásd: rezidensek, orvosok).

Ma tehát, aki kimegy tüntetni a szolgálati nyugdíj mellett, az nem a Kormány ellen tüntet, hanem a közösségi elosztás ellen. Azt mondja, hogy ő ezt megérdemli, neki ez jár, és a közösség baja, ha nem jut. Ha nem is mondja ki, de gyakorlatilag mégis azt kéri, hogy valaki (én, te) fizesse, vagy valaki (én, te) ezt ne kapja meg. Mindenki magában mérlegeljen, hogy ezt akarja-e. (Most is nagy az állam, és nyilván akarok tűzoltóságot, rendőrséget, katonaságot - nyilván ezért fizetni kell.) Nincs annyi pénzünk, mint tegnap (igazából már tegnap sem volt, de akkor még adtak kölcsön), eddig tény. A Kormány a közösséget képviselve azt mondja, hogy ezért mi nem tudunk most már ennyit fizetni: nem akarunk mástól elvenni. Ha viszont ebben téved a Kormány, és a közösség nem ezen és nem itt akar spórolni, akkor ami jár, annak jutnia is kell.

Ez ma egy lényegi probléma. Hozzányúlunk a nagy elosztó rendszerekhez, most bontjuk le vagy alakítjuk át a gulyáskommunizmust, vagy nem alakítjuk át. Jó lenne, ha viszont ehhez kellőképpen erős keret biztosítana az elmúlt húsz évben pátyolgatott, nevelgetett demokrácia. Nem egy elitklubnak kell döntenie felül, aztán a császári leiratként mantrázni az egyetlen járható útként. A közösséget szembesíteni kell a problémával és hagyni gondolkodni. Képes-e belátni, hogy nem erkölcsileg vetjük el az elmúlt időket, hanem mert kimúlt.

Nyilván kellemes lenne az a tudat, hogy a rendszerváltás a forradalmi hevület és magyar nép szabadsága vágya miatt történt. A valósághoz viszont inkább az van közelebb, hogy az elnyomó kimúlt, mert az út járhatatlan volt. Nem erkölcsi döntést hoztunk, hogy az emberarcú szocializmusnál jobb nekünk a nyugati-típusú demokrácia, hanem a tervgazdaság véglegesen elvesztette a versenyt a piaccal szemben. Ha erkölcsi döntés lett volna, akkor '56-ban lett volna rendszerváltás. Azért kellett még 34 évet várni, mert ekkor fulladt kudarcba a szocializmus nevű társasjáték, és vesztette el a versenyt a piacgazdasággal szemben. És nem azért nincs visszaút, mert erkölcsileg fúj, hanem mert nem működik.

A két kérdést azért érzem összefüggőnek, mert ugyanaz az alapja. Ma van egy működésképtelen rendszer, amin mindenképpen változtatni kell. A változtatás pedig átalakítás igényel a közösség tagjai között. Igen, mondják, fájni fog. De hangsúlyozni kéne: van, akinek a mostani rendszer fáj, nekik könnyebb lesz. De nem azért nyúlunk hozzá, hogy nekik jobb legyen, hanem mert a korábbi nem fenntartható.

Duzzogó gyerekként le lehet ülni a járdára, hogy már pedig nekem kell a kiflim, tegnap is volt kifli, ma is kell, és toporzékolunk. De valakinek el kell azt mondani, hogy ha a kiflit megvesszük, akkor nem tudjuk a hazaútra megvenni a vonatjegyet, és kétszázhúsz kilométert kell legyalogolni. A másiknak van kiflije, meg is eszi, és ha nem dobjuk össze vele közösen a vonatjegyet (mondjuk legyen valami csoportkedvezmény az életközeliség érdekében), akkor beül a kocsijába, és egyedül megy haza, nekünk pedig még drágább lesz a vonatjegy, se kiflivel, se anélkül nem tudjuk megvenni.

A közösségnek ezzel a kérdéssel szembesülnie kell. Nem lenne jó, ha valakik a fejük felett, mellett és alatt ismét döntenének. Nézzünk szembe, és döntsük el. Bizonyos döntéseket nem tudunk meghozni - vagyis meg lehet próbálni a döglött lovon ügetést, de minek? A döglött ló az a rendszer, amiben a mostani befizetések és kifizetések vannak. Az átnyergelés során eldönthetjük, hogy szolgálati nyugdíj legyen vagy az állami lakástámogatás, hogy megemeljük a személyi jövedelem adót vagy becsukunk még három kórházat, bevezetjük az ingatlanadót és csökkentjük a jövedéki termékek utáni fizetendő díjakat. Sok lehetséges út van, amiben erkölcsi érvek alapján is döntünk, de először - etikai ítéletünktől függetlenül - az alapdilemmával, a mostani rendszer fenntarthatatlanságával kell szembenézni.

Számomra ezen szembenézés elmaradása, a rendszerváltás, az alkotmányozás, stb. elkummantásához hasonló. Nem bűn, ez már hiba.

A nyugdíjkérdéssel kapcsolatban pedig, hogy legyen pozitív kicsengés: tessék olvasni! Nem mindennel értek egyet, de valahogy így kéne szembenézni a problémával, ilyen válaszokat kéne megfogalmazni, leegyszerűsíteni az utca emberének a nyelvezetére és ezeket az alternatívákat összevetni.