Ian Banks regénye (közhely, vigyázz!) szélsőségesként jellemezhető. Saját maga is így akarja eladni saját magát, és szinte minden olvasmánynapló ezzel kezd. Én is. Viszont engem nem borzaszt a brutalitás nyers ábrázolása (rakás szar - lásd borító), ahogy egy őrült elme ragyogásának fellobbantása (zseniális - lásd borító) sem ragadott magával. A kulcs nélküli rejtvényfejtés, szimbólum logika jelentésárnyalatainak kibogozása szintén nem erősségem, ráadásul itt az a sejtelmes, jól eső, (ál)historikus világkép sincs, mint mondjuk Pychonnál (49-es tétel kiáltása). Nem lebeg a valóság a hétköznapi nézet és a téboly szimbólumok lóugrásai között, hanem párhuzamosan futnak, és egyetlen pillanatra sem gondoljuk (azaz én), hogy a valóság az, amit Frank lát. Innentől kezdve pedig egy erős ujjgyakorlat, hogy az ő szemén keresztül a saját világába belelássunk, de végig kívül maradjunk. Banks ismét adós marad a jó könyvvel, és ismét* (igazából elsőként) megajándékoz minket a jó könyv ígéretével. Végig közel van ahhoz, hogy megérintsen, de aztán mégsem.
És akkor a Nagy Csavar, Ami a Regény Végén Van: kiderül, hogy Frank lány. Na és? Segít-e ez nekünk, hogy megértsük a könyvet, Franket, Eriket, az apát, a szomszédokat, a darázsgyárat vagy a felgyújtott juhokat? Talán eggyel kevesebb rovátkát kell húznunk a politikailag inkorrekt beszéd mellé, hiszen a nők lenézés innentől idézőjelessé válik. Magyarázza-e Frank szenvtelen brutalitását? Vagy a szimbólumokban megfogalmazott gondolkodását? Az emberektől való teljes távolságát? Esetleg innen már értjük, hogy Eric miért kattant meg? Láthatóvá válik a kutyák iránti "rajongása", mert húga helyett öccse lett? Esetleg magyarázza az apa tettét valami? Vagy ez a tette a későbbi életét? Mind-mind nemleges válasz, tehát a nagy fordulat - akár sejthető, akár nem - csak egy poén, de nem írja át a regényt, nem ad a széttartó szálaknak értelmet. Vagy ez volna a kozmikus harmónia, a romboló férfi (vadász, harcos, gyilkos) és a teremtő (szülő, otthon fenntartó, befogadó) nő közötti egyensúly?! Ugyan már! Ha ezt még megfejeljük a címadó gépezet logikájával, és magunkat szinte már kimondottan is darazsaknak gondoljuk, az élet időkereken ténferegve, a halálhoz vezető utat keresgélve, amely már a kapun való belépéssel eldől, bár mi csak az alagút végén látjuk, akkor még didaktikussá is válhat a regény. A feldühödött baknyúl támadása pedig már-már megmosolygató, gyalog-galoppi vérnyúlra emlékeztett, húsvéti nyuszi vs. g.i. jane death match.
Viszont a regény a feszültségkeltésben, a vízióban, a képekben erős. Ericben ott a ravasz elmebeteg prototípusának minden kelléke, és kit ne fogna el az indulat, amikor zavart beszéde és a kutya nyűszítése hallatszik be a telefonba? Zseniális sejtetés. Eric a távolból, jótékony félhomályban a legfélelmetesebb, a megérkezése ezért is csalódástkeltő. Felgyújtott juhok (isten bárányai, pásztor nélküli nyáj?) és dinamitot fáklyával kereső kamasz, ennyi? Frank szintén, hiszen folyamatos háborúra készül, és nem tudjuk, hogy vajon a homokvár építő vagy madarakat robbantó személlyel fogunk a végső háborúban találkozni. Apa szintén csupa misztikum: szám fetisizmus, elzárt dolgozó szoba, több tonna robbanószer, bicegő láb, hippi múlt, egy titokba vesző kapcsolat az anyával. És végül az egészből nem lesz semmi. Ugyanilyen kurta-fura Frank rejtélyének, egyúttal az Apa Dolgozószobájának Sötét Titkának a leleplezése is: ja, és te kisfiam lány van, hormonok, tamponok. Miközben a démonikus összecsapás összes eszköze rendelkezésre áll, a csata elmarad, halk pukkanás és kirakják a vége feliratot.
Mintha az egész nem állna össze, csak nagyon erős jelenetek és karakterek bábszínháza lenne. Jamie, a törpe szinte csak komikus szerepet kap, miközben benne is sűrűsíthető lenne a torz alakokkal szembeni félelmünk. Eric telefonhívásai, a szemétégető, és egy-egy felbukkanó mozaikdarab a múltból: a féllábú lány viperamérgezése, a kis unokatestvér sárkányreptetése, a saját öcsénk felrobbantása. Megannyi brutális, erős kép, maga a darázsgyár, a bunker pogány temploma. A hatalom pogány vágya: uralkodni a másik felett, szómágia (akit elnevezek, azt uralom is) nem képes szerves egésszé összefogni, és minden egyes darab hozzárak az épülethez, de karakteres történet nélkül képtelen regénnyé összeállni.
Személyes kedvencem azonban Frank részegsége. Valaki megírta, hogy milyen, amikor berúgok, bár sem törpéket nem hordok a nyakamban, sem a vizelés közben nem fog el a szégyenlőség. De az a koordinációját vesztett, kommunikáció képtelen belső, amely egyébként teljesen tisztában van saját megalázó helyzetével: Telitalálat!
*A Fegyver a kézben hasonló érzéseket váltott ki belőlem. Hatalmas vízió, erős karakterek, töredékeiben erős történet, amelyikben folyamatosan helyükre kerülnek a múlt darabkái és halad az egész egy végzet felé, de a végén csak egy halk pukkanás, orgazmus meg sehol.
