Kármán Józsefet nem szokás olvasni, inkább másik Fannikat "cool" nézegetni, hallgatni. Én az előbbit tettem, és ami erről eszembe jutott:
Ha klisékben gondolkozunk, akkor Werther-utánzat, megszületett a magyar regény, én-regény, a magyar szentimentalizmus remekműve, stb. Ha viszont az irodalmat arrébb hessentem, és tőlem korábban is írhattak volna magyar regényt, és akár Goethe is lophatott volna Kármántól, akkor olyan nagyon sok nem marad. Irodalmi jelentősége méltányolható, élvezhetősége éppen elviselhető. Szentimentális ömlengés, amit teljesen megértek, én is fojtottam már oldalak sokaságába szerelmes bánatom, hallgatom bús barátom lelkizéseit. Rendben van ez így, és még az is, hogy ebből regény születik, terápiás jellege inkább az írás, mint az olvasás során érezhető igazán. Gondolom.
Ennek ellenére vannak erős pillanatai, amikor valóban azt érezzük, hogy megfogja a megfoghatatlant, ahol leírással kísérletezik az érzelem születéséről, alakulásáról, csapongásáról, és valljuk be ez nehéz kenyér. De még ha ezek a remekbe szabott, telibe talált mondatok ülnek is, akkor is ennél megragad, és a személyes mindig is megmarad személyesnek, és minden közvetítő közegben sután billeg. Zavarba érzem magam, ahogy olvasom, hogy akkor nekem ehhez akkor mi közöm? Ezt a megzavart intimitást nem oldja fel a történet, nem oldja fel az azonosulás, körön belüliség érzése, hanem hallgatom a monológot, mintha egy lógó orrú lelki beteg pont nekem öntené ki a szívét, hogy a szerelme így, meg úgy, és én pedig... Rövidsége mindenképp erős érv amellett, hogy elolvassuk.
