Megint állunk sorba a gyerekkel. 2 éves kor felett fizetni kell, alatta nem. Az előttem lévők közül bepróbálkoznak, hát még határesetnek is nehezen mondanám, de lehet, hogy csak nagy növésű a gyerek. Hazudik, egyértelműen (persze, nincs még kétéves, ugye hogy nem vagy kisfiam). Persze, amikor igazolványt kérnek, akkor az nincs (nem hoztam el, miért nem hiszi el, hogy kettő alatt van), megpróbál bajtársiasságot kicsikarni (jaj, ne csinálja már ezt, magának is biztos van gyereke!) Aztán fogcsikorgatva fizet (hát, ez milyen hely!), és bemegy.
Kétezer forintért hazudik. Megmagyarázza magának, hogy miért van igaza. Mert nagyon drága, mert nincs pénze, mert úgyis fizettem a többiekért, csak a kisgyerekért nem akartam, így is egy vagyont hagyok itt, vagy mert süt a nap, esetleg bármi. A gyerek pedig felnő ebben, hogy drága a buszjegy, pár megállóra nehogy már lyukasszak. Számla nélkül okosba jó lesz, nehogy már adót is fizessek, úgy se kapok érte semmit. Most miért ne szedhetnék el pár szem cseresznyét, cső kukoricát vagy bármit a másiktól, úgyis sok van neki, ott rohad meg a mezőn, vagy megint csak azért, mert süt a nap. Hazudunk éjjel-nappal. És egy pillanatra sem merül fel bennünk, hogy bocs, de most tényleg kétezer forintért hazudok? Nem a gyerekem életéért, nem az anyám lelki üdvéért, nem a hazám becsületéért - nincs itt semmilyen komoly dilemma (általános iskolai nagy erkölcsi drámák életidegen helyzetei jutnak eszembe ezekről), hanem csak szaros kétezer forint. Meg a kapzsiság és zsugoriság. No meg a szavak becsülete.
