Sokáig gondolkodtam, hogy írjak-e Erőss Zsolt eltűnéséről. Messziről nézem azt, amit csinál, ha nem is fotel turista, de biztos, hogy a fotelhoz közelebb, mint a K2-höz. Mindenki erről beszél, én is, kérdés, hogy írok-e. Bevallom őszintén, hogy Földes András nekrológja volt az, amire reagálni akartam.
Erőss Zsolt a magyar hegymászás Lance Amstrongja. A zseniális teljesítmények eltörpülnek amellett, hogy milyen mértékben válik márkanévé az adott személy, mennyire személyében jeleníti meg az egész sportágat, hobbit, a köznép számára mennyire ő a A Hegymászó. Erőss Zsolt egyértelműen akkor vált hírességgé, amikor egy bugyuta baleset után, kórházi ágyról nyilatkozva, szinte élőben közvetítve döntött arról, hogy ő nem kockáztatja a térdízületét, mert ezzel egyetlen szerelmét, a hegymászást is elveszítheti, és jöjjön az amputáció.
Bevallom őszintén, számomra innen vált egy kicsit távolivá a jelenség. Hirtelen állandó szereplője lett a bulvármédiának, nyilván kellett a pénz a regenerációra, újabb mászásokra, amelyek ezek után gyorsabban jöttek, mint korábban, sokkal nagyobb média felhajtás mellett. A korábbi már-már egyértelműen pozitív kép árnyalódott, a szokásos negatív hangok felerősödtek. Korábban inkább flúgos volt, hogy na, ilyen is kell, én nem csinálnám. Innentől viszont már erősebb kritikák is megjelentek: ez nem normális, miért kell reklámozni ezt, felelőtlen és önző az élethez való hozzáállása, a családjára nem gondol, hullanak mellette a sporttársak, stb.
Ezek egy részével én egyetértek, sőt! Viszont az a természetesség, kitartás, fanatizmus, amivel képes volt felállni a padlóról példamutató és motiváló. Erőss Zsolt nyilván lehetne a felelőtlen apuka ikonja is. Aki nem törődve a családjával évente kétszer-háromszor kockára teszi az életét, hogy a szórakozásának éljen. A hegymászás helyére beírhatnánk bármi mást, ami hasonlóan veszélyes (az eszetlenül száguldozó motorosoktól a fényevőkig). Én ezt zárójelbe raktam, és lecsupaszítottam arra az emberre, aki képes túllendülni, már-már mosolyogva a mélyponton. Ha ő fel tud állni féllábbal a padlóról, akkor nekem miért ne sikerülhetne bármi? Az élete volt a hegymászás és ebben érte a legnagyobb csapás. Olyan hátrányba került, ahonnan a többség már fejben feladja. Ez már önmagában motiváló. Személyesen viszont az a derű és természetesség fogott meg, amivel az egészhez hozzáállt. Nyilván ez nagyobb harc volt belülről, de ez engem nem érdekel, mert én csak kívülről láttam. Ha ő képes így, féllábbal nyolcezresekre felmenni, akkor én is meg tudom a magam buckáit mászni bicegve.
Földes Andrást nem ismerem. Az írásait nem kedvelem, kifejezetten kínosnak tartottam, hogy a kínai kiállításról írt kritikája" gyalázatosan gyenge színvonalú volt, de utána még ki is kérte magának (az első már-már megszokott, a második viszont tényleg kínos), sok csetlése és botlása a kultúra területén, és ama Annapurna mászás kulcsszereplője lett írásaival, ami végét jelentette egy nagyszerű sorozatnak, nem mellesleg egy barát maradt fenn örökre a hegyen. De vártam, hogy írni fog, hogy ő mit gondol, mint bennfentes.
Erőss Zsolt számomra ikon volt, aki képes megtalálni magának az élet értelmét, képes ennek bármit (életét, családját, barátait) feláldozni, képes felállni iszonyatos mélységekből, erőt lehetett meríteni a hozzáállásából, derűjéből, természetességéből. Egy hiányzott belőle a lenézés, a kiválasztottság érzése, a kérkedés. És ez az a pont, ahol az én erősszsoltom nem összeegyeztethető Földes nekrológjával. Vagyis annak bizonyos részeivel - szerintem sem tett semmi olyat, amivel mások fölé emelkedett volna. Legalábbis ezt sugározta, mi pedig csendesen azt gondoltuk magukban, hogy dehogynem! És akkor ebbe hogyan illeszthető a félszívű élet? A városlakó vagy fenti fotelturista szürke, megalkuvó élete, amit ezek szerint nem értett? Mi ez, ha nem lenézése mindazoknak, akik csodálták őt?! Én nem hallottam ezeket a mondatokat, nem éreztem soha egyetlen mozdulatában, és ezt most már ne is vegye el tőlem Földes András. Ne csináljon olyan ikont belőle, amilyen nem volt - nem a mindennél fontosabb hegymászás megvilágosult prófétája volt, aki ki akarta rángatni az embereket a féléletükből. Aki összevetette szürke életüket a sajátjával és lám-lám, nem értette, hogy élhet valaki ilyen gyáva, megalkuvó módon, mint te kedves olvasó. Azaz én. Megáll Erőss Zsolt élete, derűje, fanatizmusa a maga fél- vagy egész lábán, mindenkinek maga dolga, hogy saját életével, küzdelmével, boldogságával összevesse, ha akarja.
