A világ szép. Az olasz kisember folyamatos bukásain, csetlésein és botlásain olyan mély életderűvel tud túllépni, tudja megélni, hogy mindig mosolyra szaladt a szám. Van-e ennél mélyebb boldogság? Italo Calvino Marcovaldoja küzd a családjával, az elemekkel, a várossal, a természettel, az alvással, a horgászással, a főnökével, a növényekkel, bármivel. És rendre vesztésre áll, mégis alakja fennmarad a viharos habok között. Szeretni való emberke. Nagyvárosi Don Quijote, annak minden tragikuma nélkül. Mulatságos rajzfilm figura, aki mégsem nevetséges.
Mivel időbeli közelségben olvastam Csehov novelláival, adja magát a kontraszt. Minden rossz – minden jó. A kisember kisszerűsége és nagyszerűsége. Ha létezik két különböző világlátás, akkor itt tetten érhető. Marcovaldo az a hős, aki nem filozofál, nincsenek katartikus pillanatai, nincsenek nagy események az életében, nem tud elbukni, legfeljebb megbotlani, és mégis olyan belső vidámságot áraszt, hogy sugárzó ikonná válik. A boldogság reklámtáblája az olasz háztetőn. Helyzete nem irigylésre méltó (és most mindegy, hogy a tetőtérben vagy az alagsorban lakik), sőt, belső bölcsesség nem hatja át, amivel szintetizálja vagy éppen analizálja a világot, egyszerűen csak él. Rendelkezik azzal az elérhetetlen képességgel, hogy bármikor, bárhol, bármilyen körülmények között boldog tud lenni. És ezen az sem változtat, hogy megijed, fél, bosszankodik, tervez és helyette végeznek. Csehov alakjai viszont minden rosszat felszívnak magukba, maguk is a rendszer részesei, iszap- és dohszagúak. Életuntak és fásultak. Kíváncsi volnék egy Ragin Marcovaldo párbeszédre, már ha értenék egymást.
