A Fidesz a maga sikeres módján továbbra is a sokszori ismétlésben hisz. Gondoljuk meg, mennyire mosolyogtató volt, amikor először definiálta magát polgárként. Kicsit még finnyogtunk is, hogy milyen alapon sajátítja ki. Van valakinek ma kétsége, hogy kikre gondolunk, amikor polgári erőket emlegetünk? Vagy van-e kétségünk a Hajrá Magyarország szlogen során? Ezeket a verbális háborúkat megnyerte. Már-már orwelli viszont, ahogy most forgatja a köpönyeget és retorikai fordulatokat az IMF-hitellel, megszorítással, egykulcsos adóval kapcsolatban.
Az Alaptörvény (alaptörvényes demokrácia volnánk?) amennyiben új és "forradalmi", annyiban nagyrészt megosztó. Nyilván vitatható lenne, hogy egy alkotmánynak a már meglévő közös pontjainkat, értékeinket, elképzeléseinket kell megjelenítenie, vagy épp' ellenkezőleg a kormánypárti erő által meghatározott irányokat kell kijelölnie mindenki számára, azok számára is, akik nem értenek egyet vele. A Fidesz a kettő közé ment be: úgy csinál, mintha kétharmad lenne a törvény mögött, miközben nyilvánvalóan megosztó értékeket, megállapításokat újított benne.
Az MSZMP jogutódlása még annyira sem alkotmányos kérdés, amennyire mondjuk az eddigi preambulum volt. Ez egy jogi kérdés. Ha esetleg politikai nyilatkozatnak vesszük, akkor nem az alkotmányban a helye. Ez így pitiáner megbélyegzése egy politikai alakulatnak, és nem is igazán érthető, hogy mi alapján. (Kizárólag szavazatmaximalizálási szempontból értékelve szerintem még ostoba is: a válság alatt megnő az igény a nosztalgia a szocialista húgymeleg középszerűség iránt, nem beszélve, hogy társadalmunknak van egy-két fele-fele arányban megosztó toposza (komcsizás, fasisztázás, zsidózás, stb.), amit mindig a gyengébb fél szokott bedobni, hogy azon gumicsontként rágódjunk, miközben visszazárunk a kiegyenlített politikai viszonyok felé.) Azzal viszont nagyon is egyetértenék, hogy nézzünk szembe a Kádár-rendszerrel: a hiánygazdasággal, a politikai elnyomással, a haszonélvezőkkel, a vesztesekkel, de persze a kiszámíthatósággal, teljes foglalkoztatottság, paternalizmus akolmelege, látható egyenlősdi, stb. A Kádár-rendszer mai napig él: az állami csöcsök iránti ácsingózás, apuci meleg keze, ami pofont oszt (sallert, kokit - kinek hogy tetszik), azoknak, akik meghúzták a hajunkat az óvodában, és ad zsebpénzt csokira, segít, amikor bajban vagyunk, megvigasztal, ígér, hogy a szabadsággal mennyire nem tudunk mit kezdeni, függetlenség érthetetlene értelmezhetetlensége a mostani környezetben, nekünk, ami nem rövid póráz, az máris kényelmetlen, hogy létezik a kommunizmus mennyországa, ahol az égig érő paszuly örökké termi (fossa) a mannát. Apa csak egy van, de kurvaanyádból rengeteg. Ezekkel sohasem sikerült szembenézni - és szerintem téves mítoszteremtés, ha forradalmi gőgünkben megfeledkezünk arról, hogy a szocialsta rendszer kihalt alólunk. Nem, sajnos nem megdöntöttük erkölcsi alapon. Ha úgy lett volna, akkor '56 lett volna a győzelmi fáklya. Amiért az elbukott és '89 pedig beteljesedett, az a való világ könyörtelensége. A szocialista tervutasításos rendszer elvesztette a háborút a piacgazdasággal szemben, és döglött oroszlán lett. Mi ezen tetem felett triumfáltunk. Ha őszinték vagyunk, ezzel szembe kell nézni: lehet ugyanúgy örülni, érzelmileg megkönnyebülni, könnyes szemmel himnuszt énekelni, de tudni kell, hogy nem erkölcsi diadal, hanem szükségesszerűség volt. És ezért nincs visszaút oda, ezért kell lebontani azt a rendszert. Mert a Kádár-rendszer igenis él, hatalmi reflexekben, portás- és kompország mondatokban, ízlésünkben (a bútorainktól a tévéműsorainktól át az éltető falatig), a gondolkodást vivő neuronkapcsolatainkban - és nem, nem csak egy métely, nem csak egy megbélyegzendő párt megbélyegzendő tagjaiban, amit most alkotmányos kimetszhetünk. Amellett, hogy nem elegáns, roppant hazug is. És ennyiben örököse a korábbi rendszernek. Találtunk egy imperialistát, egy kulákot, egy sötétben bujkáló...
