Régóta gondolkodom, hogy írjak-e valami ehhez hasonlót. Egy baráti beszélgetés vezetett el oda, hogy pár gondolatot itt a blogon is megosszak. Nem tudok egyetérteni azzal a paternalista felfogással, mely szerint a fogyasztót leginkább saját magától kell megvédeni. Nem azért, mert tartalmilag helytelennek tartok egy ilyen megállapítást, hanem mert elvileg nem tartom megengedhetőnek. Amíg egy országban szabadon lehet szerencsejátékot űzni (lottótól a rulettig), szabadon lehet az egészséget rongálni (dohányzástól az alkoholon át egészen extrém sportig), szabadon lehet igénytelenül élni (szombat esti duckface, Coelho, Titanic), addig miért anyagilag ne tehetnénk tönkre magunkat?
Már korábban is megírtam, hogy a valóságnak lehetséges erkölcsi olvasata, csak kérdés, hogy ennek mennyiben van relevanciája. Lehet jogilag minősíteni az államadósságot, de ez nem több, mint ráolvasás. (Az USA egy államadósság limitet komolyan vesz, ténylegesen azt korlátozza, aki felelős, azaz a kormányt. A magyar alkotmány az alkotmánybíróság hatáskörét szűkíti limit alatt. Ilyen alapon akár a krikettliga etikai testületének a jogkörét is felfüggeszthetné, körülbelül ők is hasonlóan érintettek az államadósság előidézésében. Ugye látjuk a két kultúra közötti különbséget?) Ilyen erővel, akár a gaz gravitációt is alkotmányellenesnek, erkölcstelennek, politikailag inkorrektnek vagy akárminek minősíthetnénk, ő holnap is - a maga logikája szerint - működni fog.
I. A devizahiteles mint spekuláns
Szokás azt mondani, hogy a deviza hitelesek nem spekulánsok, nem látták a kockázatokat. Azért azt tudjuk, hogy jelentős részben ezek lakáshitelek voltak, amelyeket igenis megnéztek az ügyfelek. Itt talán tényleg érvényesült a tudatos fogyasztó: összehasonlított, nézegetett, számolgatott. És hozott egy akkor racionálisnak látszó döntést: viszonylag jelentős árfolyam elmozdulás mellett is kedvezőbb törlesztő részletekkel számolhatott. Nyilván 20 éves időtávon jelentős kilengésekkel is számolni kell, de racionálisabbnak tűnt az 5 éves idősorok mentén egy-egy jelentős (mondjuk 180-as árfolyammal számolni) kilengést figyelembe venni, mint egy folyamatos leértékelődést - ma sem tudjuk, hogy a mostani árfolyam az kilengés vagy egy folyamatos leértékelődésnek a jele. Nyilván az utóbbi a riasztó. Másrészt - erről mintha ma teljesen megfeledkeznének - a forinthitelben volt egy jelentős kamatkockázat, ami - megint az ötéves idősorokon - jelentősnek tűnt. Emlékezzünk csak a 2002. évre, amikor ez extrém mértékű emelkedést mutatott. Számolt, osztott, szorzott és ez alapján hozott egy viszonylag (azaz lehetőségekhez mérten) racionális döntést.
Aztán borult a forint. Ha esetleg eddig voltak illúzióink, hogy a hitelesre rásózták, rátukmálták a hitelt, becsapták a kockázatokat illetően, akkor ezek eloszlottak. Ha máskor nem, akkor 2008 októberében szembesült azzal, hogy az árfolyamkockázat a valóságban mit jelent. És itt - erről nagyvonalúan megfeledkeznek! - hozott ismét egy döntést: nem végtörlesztek, nem előtörlesztek. Akár saját forrásból, akár más hitelből. Ez akkor a csúcson jelentett 188 forintos árfolyamot, ami nem sokkal van felette a mostani állami szabályozásnak. Ha eddig a pontig naivnak is tekintjük a fogyasztót, itt azért szembesülni kellett azzal, hogy spekulatív döntést hozott: nem akarta realizálni a veszteséget, hanem bízott (azaz spekulált) a forint erősödésében. Egy rövid ideig egyébként nyerőben is volt.
A devizahiteles úgy érzi, hogy ül a házában, ami el akarnak tőle venni. A devizahiteles azonban nem fizette ki ezt a házat, még nem dolgozott meg érte, hanem a betétesnek a pénzét költötte el, amit most nem akar, nem úgy akar visszafizetni. Ő a haszonélvezője - éppen ezért leginkább neki kell ezért fizetni. És van, aki nem tud. De ez nem azt jelenti, hogy őt átverték, hogy ő tőle el akarnak venni valamit, hanem ő - egy nagyon ideális időpontban, olcsó források, erős forint - hozzájutott valamihez, amire semmilyen más körülmények között még csak lehetősége sem lett volna. A 90-es években ezeknek a családoknak a többsége csak álmodhatott volna ilyen lehetőségről: nem is voltak lakóparkok, rohamosan gyarapodó agglomeráció, stb. Tehát az érvelést akár meg is fordíthatnánk: eddig kaptak valami olyasmit, ami nekik álom volt. Generációk éltek egy lakásban házban, közös, családi, rokoni erőfeszítés volt, hogy a gyerek születésekor, esetleg azt követően években valaki önálló lakásban (egy szoba, két szoba, afölött már mindenképp luxus) önálló életet kezdjen. Ez egy aranykorszakban a többség számára természetessé vált. És természetes, hogy ennek elmúlása fáj. És a társadalom ezzel nem tud szembenézni: ha lenne egy bivalyerős magyar vállalkozói, befektető, munkavállalói réteg, ebből fakadóan lenne egy bivalyerős magyar gazdaság, és ezért egy bivalyerős magyar forint, akkor most nem a problémáról beszélnénk. Csak hogy ez nincs, és sem szerencsésnek, sem jogszerűen, sem igazságosnak nem tartom, hogy mások pénzéből fizetjük vagy fizettetjük meg a devizahitelesek lakásait. Ők a haszonélvezők, tehát a költségeket is nekik kell fizetni. (Teszem hozzá, akik most szeretnének ebbe belevágni vajon milyen helyzetben vannak? A mostani fiatalabb generáció már nem kap olyan esélyt az otthonteremtésre, mint akár a 2000-es évek elején az államilag támogatott forinthitelesek vagy a későbbi devizahitelesek. Őket miért nem segítjük meg? Nekik egy-két-három jó évük sem volt. És ezzel párhuzamosan az államilag támogatott hitelek analógiájaként jogosnak érezném az elvárást, hogy éves szinten százmilliárdok mennek ki még most is támogatásra, míg a devizahitelesek ebből nem kapnak. Érdekesnek tartom, hogy ezt még senki nem vetette fel: a devizahitelesek megsegítése az államilag támogatott hitelek rovására mehetne. Az állami mindenkinek segíteni akar, az egyik már évek óta benne ül a tutiban, akkor még voltak gátlásai, és visszamenőlegesen szerződéses jogviszonyokat nem módosított, most viszont - a bank, és ezen keresztül a betétes, a jövőbeni hitelfelvevő, tehát az egész gazdaság hátrányára - belenyúl egy jogviszonyba. Vajon miért ne lehetne azt mondani, hogy az is járt, de most már nem vagy csak részben jár, és pár milliárdot átcsoportosítanak a devizahitelesekhez, ha az méltányolható lakásméret, stb. Mindamellett, hogy én annak a megoldásnak vagyok a híve, hogy utólag nem ér variálni. Meccs közben játékszabályt nem módosítunk.)
II. Népgazdasági úton
A piaci viszonyokba történő durva beavatkozás, ami ma Magyarországon történik. Népszerűnek talán népszerű, de vajon megoldás-e? (Csak tényleg a populizmus aláhúzásaként teszem hozzá, hogy a devizahiteles problémáját már legalább kétszer megoldották, de úgy látszik, hogy a probléma még mindig létezik - hogyan is?) Nyilván valamilyen megoldásra szükség van, tekintettel arra, hogy az államadósság és a privát adósság jelentős része devizában jelentkezik, ez viszont ellehetetleníti az inflációs megoldásokat, a leértékelésből fakadó export előnyöket, stb. Durva és a jogállamisággal nehezen összeegyeztethető, ha korábbi jogviszonyokba ennyire direkten beleszól az állam. Nem állunk messze attól, hogy előbb-utóbb egy állami hiteldíj is meghatározásra kerüljön, ezzel az állami árszabályozáshoz tértünk vissza. Biztos, hogy ezt akarjuk? A paternalista államfelfogás sokaknak szimpatikus, amikor az ölelő atyai kézre gondolnak. De ez a kéz viszont kiosztja a sallereket és stockosokat is. Nem beszélve arról, hogy mellette örökre gyerekek maradunk. Kipróbáltuk már, nem volt annyira élvezetes. A fogyasztóvédelem értelmét fogja veszteni, ha államilag szabályozott keretek között, államilag szabályozott módon kapjuk meg, ami az állam szerint jár nekünk. Ez egy olyan túlzott védelem, annyira erősen ölelő atyai kéz, hogy sokan molesztálásnak érezzük.
Még egy fontos problémára hívnám fel a figyelmet, amely nem annyira magyar, mint inkább nemzetközi jelenség. A pénzvilág egységes szabályozása egységes piaci kereteket teremt, ezáltal növeli a versenyképességet, stb. Ez eddig jó. De talán éppen a mostani válság mutat rá, hogy amikor egységes szabályok szerint kell működni egyes piaci szereplőknek, akkor az addigi belső kockázatok hirtelen rendszerkockázatok lesznek. Ha baj van, akkor mindenkinél baj van, hiszen azonos szabályok szerint működtek. A piaci sokszínűségben elhullottak azok, akik az új kihívásoknak nem tudtak megfelelni, de a többség vagy legalább valaki nyertes volt és tudott előre menni. A biodiverzitáshoz hasonlóan a piaci sokszínűség is a rendszer továbbélését biztosítja egy-egy válság során. Az egyre jelentősebb számú és mélységű, a nemzeti kereteken átlépő szabályozás világszintre emeli az addigi egyedi kockázatokat. Miközben látom, hogy nagyon más út nincs.
III. A piac tökéletessége
A piacgazdasággal azoknak van alapvető problémájuk - jelentős egyszerűsítéssel - akik hittek vagy hisznek a tökéletes megoldásban. Akik szeretnek a sakktábla fekete-fehér egyszerűségében hinni. Akik tudják - és magam ezek közé tartozom - hogy a piac egyáltalán nem tökéletes, sokszor torzít, csal, igazságtalan, de még mindig a lehető legjobb, azok számára a válság nem a rendszer bukása, hanem a rendszer hétköznapi működése.
Ettől függetlenül magam is hiszek abban, hogy a piac célja a lehető legnagyobb közjó elérése. Ezért a piacot lehet is, kell is a közjó maximalizálása érdekében keretek közé szorítani, szabályozni, adott esetben korlátozni. A verseny logikája nem engedi meg a lemaradást, az óvatosabb megközelítést és ha egy piacon erőteljes verseny volt, van és lesz, akkor nagy a pozitív visszacsatolás veszélye. Buborékok jelennek meg - ilyenkor jogos és indokolt a beavatkozás. A pontot eltalálni viszont nagyon-nagyon nehéz. Azért ugye emlékszünk arra, hogy pont ebben az időszakban a bankokat ért támadások arról szóltak, hogy nincs kellő verseny a piacon, hogy nem hiteleznek mindenkit, hogy pont a lakáshiteleknél túl alacsony az ingatlan értékéhez képest a felvehető hitelösszeg, stb. Miközben ma azt látjuk, hogy pont az erőteljes verseny logika vezetett oda, hogy senki nem mert a hitelezési boomból kimaradni, akkor sem, amikor már olyanoknak is hitelt nyújtottak, akik a határán voltak a hitelezhetőségnek, és ezért a negatív forgatókönyvek bekövetkezése esetén jelentős nehézségekkel küzdenek. Pont az teszi valamelyest stabillá a mostani magyar banki hitelportfóliókat, hogy a fedezettek értékei viszonylag magasak voltak, stb. Most sok mindenki okos, aki akkoriban hasonlóan buta volt. Az állam, a megmondó emberek, a felkent orákulumok nem voltak okosabbak, mint a piac. Sem itthon, sem külföldön. Voltak persze károgók, akik viszont leginkább egy beragadt órára hasonlítanak: kétszer egy napon pontos időt mutatnak. Akkor is károgtak, amikor a piac ment felfelé, és akkor is, amikor megint felfelé fog menni. A piacot akkor korlátozta az állam, amikor az már maga is takarékon volt. (A nagy hitelminősítők is akkor soroltak át, amikor a piac ezt már réged beárazta. Nem a CDS árak mentek a hitelminősítés után, hanem fordítva.)
Az állam fogyasztóvédelmi beavatkozása tehát ma már véleményem szerint kontraproduktív. Nem a fogyasztót védi az adott jogviszonyban, hanem utólagos beavatkozással magát a jogviszonyt írja újra a megváltozott körülmények miatt. Ezzel tovább erősíti a fogyasztó felelőtlenséget, és teszi kiszámíthatatlan, ezáltal kockázatossá, vagyis drágábbá a szolgáltatásokat. A piaci viszonyok, a piaci szereplők szabályozása jelentős beavatkozást jelent, nem kell ezt még tetézni, hogy magukat az egyedi jogviszonyokat is állami kontroll alá akarjuk vonni.
