W.S. Burroughs Meztelen ebédje egy szövegszerű ámokfutás. Nyugodtan lehánthatjuk róla a botrányt, felhajtást generáló kispolgári megdöbbenést, mert az ma már nem hat. BEE tíz oldalon többet rúg a viktoriánus világba, mint Burroughs az egész könyvben. Ami marad, az látomásszerű, alig szerkesztett, végig a szabad szöveg képzetét keltő képhalmaz, jelenetek egymásutánja.
Ledaráltakeltűntem az elmúlt 15 év magyar színházának egyik legjobb darabja (nyilván töredékét láttam csak a teljes felhozatalnak, de én simán beszavazom a Jéggel együtt mondjuk a legjobb három közé, hagyva egy helyet az általam ilyen-olyan okok miatt nem látott darabnak). Egymás alteregói és mondjuk a Nagykutya (Jogász) partija esetében egészen közvetlen az áthallás. Mindenképpen Burroughs-e az elsőbbség, ezt ne vitassuk el.
A gonzo újságírás alkoholista-drogos-jajdemenő pápája, azaz Hunter S. Thompson manifesztuma (Félelem és reszketés Las Vegasban) mellett egyértelműen ez az a könyv, amit ha kábítószer delíriumot kéne bemutatni, akkor elolvastatnék. Belülről látni. Nem a leszokást, nem a két adag közti szenvedést, nem a társadalomból való kiszorítottságot, hanem ami belül van. Minden bizonnyal ez játszódik le, ahogy megszűnik az idő, megszűnik a személyiség történetisége, maradnak összefüggéstelen jelenetek, pillanatnyi kitisztulások, erős vizualitás, sokkszerű jó és rossz élmények, álomképekben is mindig valóságosnak tűnő élettöredékek és az egész nem vezet sehova. Semmi sem képtelenség – féktelen szabadság. A következő adag utáni hajsza, nyakamban a hivatal, szobáról szobára, városról városra, országról országra nyitva újabb és újabb világok jelennek meg, újabb bolondokkal, résnyi tisztulással, ahol beszűrődik a valóság, de egyből gellert is kap a következő adagon, prizmaszerűen széttépi és esik darabjaira, a narkós sajátos logikájában újraépítve. Totális széthullás, ahol előbb folyamatosan menekül William Lee, a főszereplő. De könnyen lehet, hogy William Lee egyúttal a környezet is, a világban, akiben és amiben a jelenetek követik egymást. Magam magamban. Egy-egy fogásnyi szelete szűrődik be a külvilágban – minden más ő. Utazás a koponyában belőtt orvosok között – Being W. S. Burroughs.
És ebben a világban a kispolgár, a hivatal, az állam, a hivatalosság, az erkölcs, a kötöttség, a szabály mind-mind megvetendő, ellenséges, félelmetes. Belülről ez az igazi valóság, ez az igazi én, és minden, ami ezt akadályozza, az el- és megfojtja az ember lényegét. Amikor eszeveszett jelenetek követik egymást, bolond orvosok szikével és baltával hadonásznak, miközben egymás seggébe akarnak csak férkőzni, amikor a jognak asztalánál böffenteni és fingani lehet, akkor ehhez képes minden csak szürke, fantáziátlan és beteges. És ebben azért túlmutat egy narkós bugyrainak a bemutatásán. Ide senki nem akar kerülni, még ha mosolyog is egyes részeken vagy megkapónak érzi az őrületes bulit – de eszébe jut, hogy vajon ebből a játékos, szertelen és szabad világból szerek nélkül mennyi van a valóságban. És ezen a sajátos optikán keresztül látjuk a Nagykutyát, a sznob vacsorákat, jogászokat és orvosokat, hivatalokat és szenátorokat: minden hétköznapi ikon nevetséges és torz. De vajon milyen a valóságban?
