Ha Budapesten körbenézel, akkor kicsit feljebb kell emelned a fejed. Húgyszagú utcák, a kutyaszar úgy tapad a járdára, mint a háromnapos lepedék, kosz és mocsok, nincs három egybefüggő négyzetméter, amin ne lenne repedés vagy kátyú. Az épületek alsó tereit a reklámok, ész és ízlés nélkül kialakított bolti felületek uralják. Már rég legyintünk arra, hogy ez miért van így – talicska számra viszed be az engedélyezéshez az anyagokat, abba is beleszólnak, hogy kilincset merre fordíthatod a saját házad, saját ablakán, és mi végre?! Ha volna egységes arculat, hangulat és koncepció, akkor megértenénk. De itt csak szabályok vannak és sápadt arcú hivatalnokok, papíron rendben az egész, a valóságban pedig iparos barokk, aranyozott hattyú és kétségbeejtő barkácsolás.
De ha picit feljebb emeled a fejed, pillantásod egy emelettel feljebb kúszik, csodát láthatsz. Él és mozog, ahogy kell. Nagy korszakunk volt, mikor semmitől sem hangos a történelmünk, kiegyeztünk és dolgoztunk. Aztán elvették a nagyobbik részünket, már hangos volt a történelmünk, de még mindig csak dolgoztunk. Ami ott belül ma értékes, az szinte csak innen terem. Dicsőség nekik.
A múltkor láttam fényképen egy házat, azt hittem a 20-30-as évek bauhaus épületeinek egyikét újították fel. Nem, ez új volt, azt vitte tovább, ami még ma is előremutató. A múltba butuló álhistorikus mesevilágban nincs értelme, viszont van, amire lehet építeni. A Bauhaus egy olyan világ, ami nálunk még mindig megelőzi a korát, lassan már százéves hagyomány nélküli múlt, és egy alap, amire állva lehet dolgozni.
