A közélet úgy szenved a politikától, mint Midász király lánya az aranycsinálástól. Amint a politikai hozzáér valamihez vagy valakihez, akkor hirtelen a közbeszéd közepén találja magát, Nyírőt lekapkodják a poros könyvtári polcokról, a Trafó művészeti jövője közüggyé válik, ahogy az balett táncosok fizetése is, vagy a Nemzeti repertoárja. De nyilván hozhatunk példát a sportból, a nemzeti parkokból, stb. Az arany tehát fénylik, de nem lehet megenni, és szeretett lányunk is könnyen áldozat lesz. Ami addig értelmes beszélgetések tárgya volt, most hirtelen politikai véleménynyilvánítás része, kiszakad természetes közegéből és pártos törésvonalak mentén élettelenné merevedik.
Ez leginkább a gyenge politikán kívüli közélet átka. Ahogy jó lenne, ha párton kívüli politikai közélet létezne, még fontosabb lenne, ha politikán kívüli közbeszédről is beszélhetnénk. Mondhatnám, hogy védjük meg a közbeszédet a politikától (egyébként, még csak nem is mondanám), de nincs igazából politikai közbeszéd. A villanyszámlától a válogatott meccs eredményein át a kulturális értékeinkig akkor válik valami közüggyé, amikor a politika beszippantja a saját világába, addig egyéni dohogás, személyes történet két ásítás között. Miközben óriási a politika elutasítottság, addig szinte csak a politika képes a közbeszéd tárgyává tenni a dolgokat. Ha egy politikus szól, az hirtelen érdekes. Ha egy civil politikai témában szólal meg, hirtelen érdekes. A királycsináló jelenleg a politika.
És itt most beszélhetünk kellő demagógiával az ördögnek eladott lelkekről, mert erre hasonlít egy politikai ajánlat. Nyírőt többen ismerik, mint valaha, de sokáig nem lehet, ha egyáltalán valamikor lehet egyáltalán, politikai értékítélettől mentesen olvasni. Wass Albert ma sokkal inkább politikai hovatartozás kérdése, mint irodalmi ízlésé, de népszerűbb mint valaha. A politika megérint, a népszerűség aranyát kínálja, és halottá tesz. De beszélhetnénk a gyenge civil társadalomról, amely képes lenne saját kezdeményezései alapján, sokszínűen, pártoktól függetlenül a saját közéletét kialakítani. És csatolhatnánk ehhez a mérhetetlen paternalizmust, amivel a nép csüng a vezető ajkán, és várja a nehéz évek után a következő megváltót; és természetesen a vezető megváltó akar lenni, jóságos atyuska, probléma megoldó Mr. Wolf, stb. A problémák megoldását mindig fentről, mindig tőlük várjuk, és nyilván ők a hibásak, a rosszak, a gonoszak. Túlzóan optimista minden olyan olvasat, amely a politikai elitcserétől alapvető változásokat vár, azaz majd választás után jobb lesz. És nem azért (csak), mert olyan elitet kap a nép, amilyet megérdemel, hanem mert az ország ilyen, ez egyúttal az elit határait is jelenti. (Tehát még ha megvalósítható is lenne egy totális elitcsere - idehozzuk a teljes német közigazgatást - akkor sem lennénk képesek jelentősen előrébb lépni, sokkal mélyebb gyökerei vannak a rosszul működésnek.)
A politika túlhatalma nem abból fakad, hogy mindent bekebelez, hanem hogy azon kívül nem sok minden van. Ha lenne erős ellenpontja, akkor azt lehetne a politikai expanziótól félteni, de egyelőre még csak csírák és szórványok vannak. A népszerűség innentől kezdve nem a politika (és a bulvár) privilégiuma lenne, és talán akkor már a politika érintésétől sem félnénk annyira.
