Roberto Bolano regénye (Éjszaka Chilében) nagyon személyes, de mégsem intim. Ha egy dél-amerikai írói jelzőt rá szeretnék húzni, a kalandozó, burjánzó történetmesélés mindenképpen illik rá. Karinthy találkozása fiatalkori önmagával Chilében, de persze közel sem annyira humoros, talán hasonlóan kesernyés, egészen addig míg nem lesz véresen komoly. Anekdoták sokasága egymásra fűzve, a homoszexuális pap, aki ismerte, sőt hallotta Nerudát, akinek költők és leginkább a műkritikus, társasági ember Farewell az aranyborjúja, ezt simogatja és ajnározza. Egy világi férfi vallomása, bármennyire is reverendában élte le életét. Nagyvilági találkozás Nerudával egy vidéki birtokon, kaja, pia. Kalandozás Európában, egy középkori Decameron, a romlott papokkal, akik mindannyian sólyommal tartják karban az épületeket. (Galambszar volna az állagromlás legfőbb oka?! Ez ennél sokkal jelképesebb, sokkal árnyaltabb, szinte érezzük, hogy nem lehet ezt egyszerűen megérteni.) Ott lüktet, hogy a sólyom-galamb párviadalnál, homoerotikus vágyódásnál, világi vágyódásnál valami sokkal súlyosabb kérdést fog a koravén ifjú számon kérni. Chilében mi mást, mint valami galádságot a Pinochet rendszer alatt?
És lám megérkezik a tábornoki vezérkar. A marxizmusra kíváncsiak. Jöjjön a pap, akit „menedzserei” beajánlanak, valamennyit tud, annyi pedig ide elég. Kis kutatómunka, teljes diszkréció, a hatalom mindennapi arca. Van-e valami viszolyogtató Pinochetben? Hogy többet akar tudni az ország ellenségeiről? Kellemes beszélgető partner. A pap pedig okít és beszélget, seggében zabszem. Főleg, amikor egy pillanatra kiengedi magát, és a régi ikonnak, a már rogyadozó Farewellnek elmeséli. Gyónás? Az öreg pedig tovább szivárogtat. Mégsem jöjjenek fekete autók, csuklyás emberek. Nem leszünk sem hősök, sem áldozatok, mert valami elpofáztunk.
És mit tegyünk akkor, ha a kijárási tilalom alatt, jelentős ellenzékinek és művésznek képzelve magunkat (rendszerellenes elefántcsonttorony?) eljártunk egy házba, no nem mindig, de alkalmanként, ahol emelkedett beszélgetések folytak. És embereket kínoztak, esetleg ebbe bele is haltak. Ott hol mi a rendszert belülről bomlasztottuk és már majdnem megdöntöttük, a rendszer a legvicsorgóbb pofával dolgozott. Tudtuk? Legalább egyszer tudnunk kellett. Rányitottunk, észrevettük, és félrefordultunk.
Itt mindenki szem a láncban. Nem, nem kellett félholtra vert embert felpofozni. Ennél kisebb a kompromisszum, alku, gerincferdülés, szinte csak gerincpuhulás, amibe belementünk. Mert mindenki csak picinyke szem a láncban. Szembe kellett nézni azzal a nővel, akit elhagytak a rendszerváltás után. Üres nagy ház, szomorú és félelmetes. Múltja van.
Nem tudok hirtelenjében erősebb záró mondatot felidézni, mint amivel a regény befejeződik. Olyan mértékben odacsap, összefoglal és szembesít, ahogy eddig soha. Álmosan indul, kanyargósan halad, nincs dráma csúcspont, ahol az egyik pillanatról a másikra a főhős elbukik. Nem, a rendszer lassan bedarálja, lépésről lépésre, idegszálanként eszi meg, úgy hogy észre sem veszi. Nem is teljesen, csak amennyire kell. Nincs nagy árulás, csak emberi gyarlóság, nincsen nagy bukás, csak folyamatos ereszkedés. Ezekben a mindennapokban töpörödünk össze. Az utolsó mondat után egy hatalmas sóhaj szakadt fel bennem: jó lenne nekünk is a saját Pinochet rendszerünkkel ilyen őszintén szembenézni. Aztán hadd tomboljon a szarvihar.
