Minden rendszer gulyáskommunizmus. A görögök most már a bőrükön, nem csak a hangzatos újságírói frázisokban érzik a válságot. Eltapsoltak rengeteg pénzt, amit részben elpazaroltak, részben feléltek, és bizony nem kis részben ott van a görög emberek pénztárcájában. Akik finanszírozták őket, már buktak. Hogy akarnak-e még nagyobbat bukni? Nem hiszem, ezért nem is tolnak sokkal több pénzt az országba. Hitel nélkül pedig képtelen finanszírozni magát a görög valóság. Választhatnak összeomlás (szabályozatlan államcsőd) és a lassú feltápászkodás (szabályozott államcsőd) között. Ezt nagyon nehéz lenyelni.
A politikai szélsőségek, demagóg irracionalisták, ábrándokat kergetők és összeesküvésre nyálukat fröcskölők ilyenkor megerősödnek. A siker, a növekedés, a gyarapodás és a gazdagodás mindig személyes érdem, egymás vállveregetésében osztozik a közösség. Mindenki természetesnek veszi, piciny irigység ráncolja a homlokot, de nincs igazi indulat. Aztán amikor kiderül, amit addig is lehetett tudni, hogy emögött közel sincs teljesítmény és egy részét a külföldi tőke beáramlás biztosította, akkor van pofára esés. Erre már nehéz azt mondani, hogy igen, ez is a miénk. Bajnak és szarnak nincs gazdája. Mutogatunk a kijelölt felelősre, a gaz spekulánsra, az igazságtalan világra, keressük a fekete bárányt, az áldozatit, bárkit, csak magunkat nem. Hiszünk bárkinek, aki azt mondja, hogy nem mi vagyunk a hibásak, és ráolvasással újra fogjuk írni a múltunkat és jelenünket. Ha azt mondjuk, hogy barbár diktátum, akkor már nem is létezik. Ezek a politikai csoportok, akik békeidőben a csendes idióták táborába tartoznak, ilyenkor - mint ezeréves eső után a sivatagi seholsincs - virágba borulnak. Ezek nem olyan szalon nácicskák, meg szelíd kommunisták, hanem az elképzelhető legszélsőségesebb csoportok. Ezért sem szeretem, amikor a magyarországi árnyalatokat mindjárt a legerőteljesebb színekkel írjuk le. Ha Thürmer proletárdiktatúrát építő kommunista vagy a Jobbik táborokat vizionáló náci, akkor vajon a görög tömörülések egyike-másika vajon mi?! Értelmetlenül elkoptatták a jelzőket. A jólét biztosította, hogy ezek az emberek viszonylagos ismeretlenségben fussák politikai karrierjüket. Most viszont nem pusztán a szegénységgel, hanem a gazdagság elvesztése utáni relatív szegénységgel kell szembenézni. Ezt mindenki nehezen bírja - és nincs olyan biztos politikai alap, amire mindenki támaszkodni tud. A válságban minden és mindig megkérdőjelezhető.
A kérdés az, hogy az EU mennyi áldozatot hajlandó vállalni a politikai stabilitásért. Itt már nem az euró zónáról, hanem annál sokkal többről van szó.
