Valamikor tavaly ilyenkor olvashattam Ulickaja novelláskötetét, és annál volt ilyen bizsergetően jó érzésem. Sőt, most egy kicsit még jobb érzésem volt. Egy-egy történet képes az élethez kapcsolódó elemi érzéseink tökéletes sűrítményét adni. Ahogy belesajdulunk a felismerésbe: a világ tényleg ilyen. Pár oldal, érzelmi hatás, elemi felismerés, vége, elmerengsz. Kezdődik a következő, amiben egyszer csak felfedezzük az ismerős elemet, otthon vagyunk, igen, ez a mi világunk. Nem csak a metró ismerős, hanem az a nő is, mert már olvastunk róla vagy olvasni fogunk. Benne vagyunk ebben a világban. Ezekből a mozaikdarabokból rakódik ki az egész. Persze lehetne folytatni a végtelenségig, mit egy be nem fejezhető puzzle, amihez bárki bármikor rakhat hozzá bármit.
A zsenialitás sokszor abban áll, hogy végtelen egyszerűnek tűnik. Olyan természetességgel kalauzol minket át a mostani Magyarországon, annyira banális történeteket mesél el az elképzelhető legnagyobb hétköznapisággal, hogy az maga a zsenialitás. Nélkülöz minden mesterkéltséget, miközben ez maga a mesterkélt koncentráltság. Azzal a játszi könnyedséggel, ahogy más levegőt vesz. Csak ha utánozni próbálnád, akkor döbbensz rá, hogy ez pokolian nehéz. És ezért van talán ennyire kevés ilyen könyvünk. Vigyázzunk rá!
