Peter Marshall egy cím (Nincs helyed a temetőben) alatt három regényt jegyez, ezt szögezzük le a legelején. Az első egy totális diktatúra, egy klerikális elnyomás, csontvelőig, utolsó idegszálig hatoló egyenarcúság.
Nyomasztó leleplezése minden totális eszmének, ami el akarja pusztítani a kérdést – a gyermeki kíváncsiság pedig ezt a kérdést testesíti meg, a tökéletes kételyt, amelyik előtt igazolnia kéne magát. A rendszer bedarál, nem vitatkozik. Előre elkészített válaszai vannak, amelyeket kérdés nélkül fogalmaz meg. Főleg egy gyermek szemével látni mindezt, meglehetősen nyomasztó. Bármelyik totalitárius rendszer ilyen: többet akar, mint fegyelmet, többet akar, mint egyenviselkedést, a lelket akarja el taposni, amelyik még képes másként gondolkodni. Van-e annál nyomasztóbb vízió, minthogy ebben a társadalomban egyedül vagy? (És itt tényleg zárójeles, hogy egy vallási őrületnek vagy konzumidiotizmusnak vagy politikai eszmének vagyunk az áldozatai.)
A második regény ezen az alapszituáción változtat: lám, tényleg őrültek voltunk, nem pedig a társadalom kezelt akként. Testi fogyatékosságunkat borzalmas téveszmékkel vettük tudomásul: amit kegyetlen büntetésnek fogtunk fel (letakart szem), az a természet büntetése volt (látásunk elvesztése, műtét és műtéti pihenés). Egy lányt megerőszakoltunk. A szabadulásunk és az alternatívának az egyetlen esélye, a nyomorult bácsi: pusztán kényszerképzet. Gyógyulni akarunk – és itt már elbizonytalanodunk. Vajon nem a társadalom idomít most is minket? Nem lehetséges, hogy amit elmegyógyintézetnek gondolunk, az megtörésünk eszköze? Hogy a doktor jóindulata nem sokban különbözik az egyházi atya ölelésétől? Nem lehet, hogy gyógyulásunk nem más, mint az erőszakos beilleszkedés utolsó állomása? Van-e átjárás ezek között: hol van az őrült valósága?
A harmadik pedig egy pokoli víziója annak, aki a társadalmon kívül marad. Körszerűen visszatér önmagába a történet, hiszen az első regény kitaszított öregembere itt maga a főszereplő: gúny tárgya, és eközben egyetlen gyermek látogatja – ahogy korábban a főszereplő gyermek tette ez. Vízió volna csupán vagy reális jövőkép?
És vajon az utolsó utáni szó vajon tényleg a gyógyulásé vagy pedig betagozódásé? Amikor a jövőbe vetett hittel visszamegyek a való világba, akkor hova érkezem? Visszatér-e az őrület, azaz látni fogom-e a diktatúrát? És ha nem látom, akkor vajon meggyógyultam vagy csak részese lettem a közös diktatórikus kényszerképzetnek?
A sokrétű, többféle síkon is értelmezhető, szimbolikus ábrázolás ellenére ez egy didaktikus regény. Költői ábrázolás, de a vonalvezetés az első csavar után kiszámítható, az üzenet pedig mindvégig világosan a sorokban lüktet. Talán nem mondja ki, és ez fontos előnye. Arra ne számíts, hogy egy faék egyszerűségű konklúziót kapsz a végén. A szuggesztív világkép az első részben érintett meg leginkább, utána egyre inkább elhalt a jelentéssíkok egymásba gabalyodásában. Mindezek ellenére nem értem, hogy miért nem maradt kultregény.
