Ulysses nappalija az Artus Műhelyben izgalmas párosítás. A bejutás, megközelítés már eleve egy alászállás, felemelkedés, távolodás - fontos, mert nyitottá tesz az előadásra. Indusztriális világ, félig működő gyáripar, laska gomba a tönkökön, elhagyott gyárcsarnok. A magyar Soho? Galéria balra, színházterem jobbra. Több ilyen hely kéne.
Benn Ikea kanapék, takaró. Előadás közben piszok rossz vörös bor, meg ropi. Táncszínház és performansz. Beszédes élő képek sokasága. Lazán összekötve, én egyáltalán nem látom benne a koncepciót, csak képek sokasága, sok nézőpont, sok helyszín, párhuzamos események. Egyenetlenek a részek, mintha a sok ötletelésből nem állt volna össze az egész, de nagyon-nagyon ígéretes. Megragadtak bennem a páros táncok, ahogy egymásba kapcsolódnak a kezek, formák, unalomig ismételt, kicsit variált mozzanatok, a napi rítusaink monotonitása. Ahogy a virágot kolbászra, majd késekre cseréljünk le, ahogy egy kapcsolat fennköltsége, ellaposodása és erőszakja egy paradicsomleves ebéd közben lejátsztódik, ahogy a hintázó székeken reménytelenül akarunk közös asztalnál, közösen csinálni valamit, és mennyire nem találjuk helyenként a ritmust, pedig valamikor megvolt, és a végén a kukában zabálnak a bohócok, McDonalds kultúra? A lányok kenyeret dagasztanak, szülnek, alkotnak, megtartanak. Zene, zene, zene. Képek, képek, képek. Kevés annál karikatúraszerűbb jelenet van, mint amikor a férfi felakasztja magát a cserepes növényre, és várja, hogy megnőjön. A legegyszerűbb humor (pofavágás?) és ál-naiv filozófiai gondolat (vajon félreértéseink nem az érzéseink faciális kifejezésének sokszínűségén alapulnak?) remek egybekötése a tömegajzók szereplésével, ahogy mozdulatról mozdulatra megtanulunk örülni, félni, megijedni.
Csak a végéig eljutó lelkes olvasóval osztok meg némi kesernyés szájízt, mert nagyon zavar a magyar kulturális élet gőgös amatőrsége.
Ketten jöttek, kabátban, autóval előttünk parkoltak le.
- Nincs jegy, sajnos. Majd legközelebb!
Egy férfi befurakszik elém, kezében a bárpulttól elhozott bor.
- Adsz egy jegyet, drágám? Most nincs nagyon pénzem.
- Persze.
- Egy tizest (forintost) azért adok, annyi van.
- Nem baj, hagyd csak.
Ekkor kerülünk sorra mi.
- Volt foglalásotok?
- Igen.
- Teljes árú, igaz? Kétezer lesz fejenként.
Miközben kínos pénztelenségről beszélnek, ezt is sokszor a társadalmat, plebset, közönséget lenézve, addig fellengzősen elengedik a bennfentesnek - szinte ingyen jegy - mert különben nem tud egy pohár bort meginni a büfében. Kár volt ezért a mozzanatért, mert innentől kezdve én az 1%-ot ide biztos nem adom.
Csak hogy egy pozitív gondolattal járjak. A lépcsőfeljáró aljában, hatalmas (kétembernyi) vasoszlopok, rajtuk olajos lepedő. Mint csuklyás szerzetesek, keresztalakú botokra támaszkodva. Hátborzongtatóan jók voltak.
