Tekintettel arra, hogy gyakorlatilag egyetlen párt van, amit a legyintésnél intenzívebb kommunikációra méltatok, nem kevés kritikával, és ők (is) ismét beletenyereltek és jól érzik magukat a kádári nosztalgia pisamelegében, meg persze szinte már karvalytőke, pfúj bankok, meg a szegény kisember. Gondoltam pár gondolatot a devizahitelesek megsegítése tárgyában született papírlap tekintetében én is megosztok.
Elolvastam és gondolkoztam rajta, és továbbra sem értem, hogy az LMP miért is foglalkozik ezzel ezen a színvonalon? Vagy álljon neki, ássa bele magát a témába, és tegyen javaslatot, vagy pedig hanyagolja az egészet. Ez így csak tömény populizmus.
Ez nem fog megoldást nyújtani magára a problémára, de ráadásul szociális elemeket akar, állami beavatkozással a versenyszektorba erőltetni. Ez pont egy olyan paternalista állam képével fenyeget, amelyet most oly' előszeretettel építget a Fidesz. Igény volna rá, ez igaz.
1) Mondjuk úgy, hogy a vállalkozás szabadságát kevésbé erősíti, amikor két tevékenységet szeretnének ennyire összekapcsolni, de igazából értelme sem lenne sok (hitelezéssel is foglalkozzon a faktor cég vagy fordítva). A hitelezők akkor válnak meg - veszteséggel, teszem hozzá! - a követeléseiktől, amikor már reménytelennek tűnik az adóssal való megegyezés. A faktorálás éppen ezért már tényleg végrehajtási és nem megegyezési eljárás. Adminisztratívan meg lehet küldeni egy ilyen kötelezettséggel a faktor cégeket, értelme zéró. A végrehajtásnak pedig költségei vannak, amelyek értelemszerűen terhelik az adóst, másra nem lehet áthárítani. A faktor cégek, ha ezt nem terhelhetik át, akkor még alacsonyabb áron fogják átvenni a követeléseket, ezzel még inkább növelik a hitelezési veszteséget.
2) A jegybanki középárfolyamon történő konvertálás nyilván egy beavatkozás a versenyszférába, de elfogadható, ahogy azt Szász Károly, új felügyeleti elnök is elsőként javasolta. (Csak pontosítás az indokoláshoz: a banki árfolyamok igenis transzparensek, nyilván előre nem láthatóak, de ez az MNB-re is igaz.)
3) A válságszámla megint egy jól hangzó ostobaság. Miért kell ebbe a licitbe az LMP-nek is belemenni? Itt gazdasági szereplők vannak, nem szerencsés, ha ezekkel állami szabályozás alapján ingyen szolgáltatást nyújtatnak. Vagy esetleg a képviselő hölgyeknek/uraknak jól esne, ha a magánvállalkozásuknak ingyenesen kéne állami szabályok alapján ingyenes szolgáltatást kéne nyújtani?! Van egy valós probléma, ami egy rossz és jogilag kifogásolható gyakorlatból fakad. De akkor a gyakorlatot kell kijavítani, ráadásul állami felügyelettel működő szervezetekről van szó. Ha tényleg a végrehajtás alól mentes összegek védelme a cél, akkor ezt a jogszerű banki gyakorlat kikényszerítésével, és nem egy felesleges, piacidegen és adminisztratív számla állami létrehozásával kell biztosítani.
4) Az egyoldalú szerződésmódosításra jelenleg is szokatlanul szigorú szabályok vonatkoznak (ezeket akarja most módosítani). Megint egy szokásos populista keresztes hadjárat folyik: a piaci zavarokat állami eszközökkel akarjuk kiküszöbölni, ahelyett, hogy elfogadnánk, hogy a piac sem tökéletes, de hosszútávon még mindig ez a legjobb. Az állam biztos, hogy nem lesz okosabb. A beterjesztők mintha nem is értenék, hogy a THM és kamat közti különbséget, nem értenék, hogy a forrásköltség és a referencia-kamat az két különböző dolog (még ha vannak is összefüggések, nagyon eltérhetnek), a kamatperiódusonkénti változtatás pedig az egyoldalú szerződésmódosítás visszacsempészése (ha a banki havi periódusokat állapít meg, akkor havonta egyoldalúan módosíthat, ugye-ugye). Jelenleg az évesnél már most is kizárt. Az szabályozó most mennyit fog mondani? Két év? Három év? Öt év? Miért nem a piac dönti el, miért kell ezt előre befixálni? (A periódus hosszúsága kockázat a banknak, ami mindenképp drágít(hat)ja a konstrukciót, de ennél fontosabb, hogy instabillá teheti a piacot. Ha a megugró betéti kamatlábat nem tudja lereagálni a hitel oldalon, akkor beázárások sora jön.) A piac eddig is kínált fix meg változó kamatozású megoldásokat, az ügyfelek mégis bizonyosakat választottak (ahol persze a bank egyoldalúan). Most ezeket a favorizált megoldásokat akarja az állam megszüntetni. Amúgy sincs nagy kereslet, sokat nem árt.
A kérdés, hogy ettől az ügyfélnek jobb lesz-e? Főleg akkor, amikor a valós problémát a devizaárfolyam elmozdulása (tőkét módosítja) és kamatköltségek/kockázati felárak megugrása jelentette, ezekre pedig nincs megoldás: aki vállalta a hitel kockázatait, annak most a következményekért helyt kell állni. Jelenleg nem éppen hitelezési bumm van, de lehet még szigorítgatni, és ezzel totálisan taccsra tenni a lakossági hitelezést, és ehhez lehet pártként asszisztálni, gondos állam bácsi képét felvillantva, gulyás-kommunizmus nosztalgikus képével csalogatva politizálni. A javaslat nem jobb a már most is létező szigorú állami szabályozásnál, csak a piac helyett még inkább kormányzati beavatkozást akar látni.
Jó lenne, ha az LMP a valós helyzettel nézne szembe, és nem szavazatszerzésre koncentrálna. A valós helyzet az, hogy a magyar lakosság jelentős része devizában adósodott el, ráadásul CHF-ben. Ez - ahogy szokták mondani - akkoriban jó ötletnek tűnt. Anélkül, hogy személyes érintettséget vizionálnék, ez az eladósodottság nem most alakult ki, nem most öltött ilyen méreteket, és éppen ezért most már nagyon nehezen orvosolható, és akkoriban sem a kormány, sem a jegybank, sem a felügyelet nem tett túl sokat ez ellen, a piaci szereplők pedig versenyeztek egymással, és mivel ez volt a legpiacképesebb termék, nyilván ezt tudták leginkább eladni a hitelfelvevőknek. Ez utóbbiak nyilván nem érzékelték a kockázatot (egy stabil forintnál ez nem is volt olyan jelentős éveken keresztül) egy darabig. És ezt azért fontos az egyéni felelősségvállalás esetében hangsúlyozni: egy darabig. Amikor a forint beszakadása, első kilengései megjelentek, akkor (2009) a többség érzékelte, és igenis hozott egy spekulatív döntést, hogy nem konvertálja át a még mindig brutálisan drága forint hitelre vagy a szintén drágább euró hitelre a tartozását, hanem marad CHF-ben. De alig egy éve is, a para kellős közepén is, 190 környékén mozgott a forint-frank árfolyam. Nem jött be. Azt hazudni, hogy 190es árfolyamnál nem tudtak róla, hogy jaj, van árfolyam kockázat, pofátlanság. Aki akkor konvertált, végtörlesztett, stb., akár erőn felül, az most megint kívül reked az állam bácsi segítő kezein, pedig elgondolkodtató lenne az ő felelős döntésüket is támogatni.
A magyar lakosság előre hozta a fogyasztását, és akkor lett lakása, kocsija, tévéje, utazása, amikor azért még nem dolgozott meg. A következő egy-két évtizedben fog megdolgozni érte. Aki ilyen helyzetben van, annak örülnie kéne, hiszen nem tíz évig takarékoskodik, és utána vásárol, hanem előbb vásárol, és utána tíz évig takarékoskodik. És igen, vannak/lesznek olyanok, akik a nagy és olcsó forrástöbbletben olyat kaptak, szereztek, költöttek el, amiért nem tudnak megdolgozni. Az ő esetükben demagógia úgy csinálni, mintha az elért életszínvonal alkotmányos alapjog lenne, amiből nem lehet visszavenni. Lehet, sajnos. Ez nem jogi, hanem szigorúan gazdasági kérdés. Beleszólhat a jog, de az árat valakinek ki kell fizetni. Ha nem az, aki elsősorban haszonélvezője és felelősségvállalója volt, akkor valaki más, ez viszont a viszonyok elmaszatolása.
(Én még emlékszem arra, hogy jogászok folyamatosan támadták azt a banki gyakorlatot, amely az ingatlan piaci értéke alatti hitelfedezeti, és így hitelezési értéket állapított meg. Jaj, így nem kapnak elég hitelt az emberek. Na most? Mit szólnak ehhez? Mi lett volna, ha akár az ingatlanértékével megegyezően hiteleztek volna, és nő a hitel és csökken a fedezet értékének összege? Ez a mostani felvetés és jogszabályi szigorítás is ehhez hasonló ostobaságnak fog tűnni, amikor a teljesen leálló lakossági hitelezés lesz a kereslet fellendülésének a gátja. Tessék elfelejteni, hogy egy-két csodakoponya, amikor jogalkotási lehetőséget kap, okosabb lehet, mint a piac.)
Én azt mondom, hogy az önrendelkezést, a felelősségvállalást azt nem csak a politikában, hanem a gazdaságban is biztosítani kell. Ezért inkább arra kéne koncentrálni, hogy ha egy szerződés „röghöz köti” a fogyasztót, akkor az ellen lépjünk fel, hogy a verseny működhessen. Miért pont a hitel a probléma, és miért nem a betét? Mert egy tartós jogviszonyról beszélünk. Igen, tessék biztosítani a lehetőséget a hitelfelvevőnek, hogy bármikor válthasson az intézmények között, és ezért az intézmények versengjenek érte, mert hosszútávon ez fogja a legalacsonyabb árat biztosítani. Ha pedig nincs alacsonyabb ár, akkor ez a realitás. Ki lehet jogszabályilag alacsonyabb árat kényszeríteni, de akkor azt valaki más fogja megfizetni vagy megszűnik a szolgáltatás. Illúzió, hogy a válság jó a bankoknak, tessék megnézni a banki eredményességet! Szektor szinten katasztrofálisak a számok. Lehet még elvenni, és?
Nem a bankokat akarom védeni, csak egy gondolkodás fonákságára szeretnék rávilágítani. A jogalkotó ugyanúgy nem látta a hitelezési válságot előre. De utólag okosabbnak érzi magát a piacnál, akkor szigorít, amikor már mindegy, sőt, gátolja a poraiból induló növekedést. A aranykorszakban kellett (lehetett?) volna adóztatni és hitelezést visszafogni, de akkor senkinek nem jutott eszébe, a piacnak sem. Utólag pedig már mindenki szeretett volna mást csinálni, csak míg a papír bármit elbír, a gazdasági lehetőségek korlátozottak.
Ha ráadásul a papírral meg lehet támasztani a populizmus kártyavárait, akkor pedig érthető is próbálkozás. De ezzel megint megerősítjük az amúgy sem gyenge nosztalgiát a gondoskodó állam iránt, ami kitörli az egyéni felelősséget. Mert ugye nem én hoztam rossz döntést, hogy hitelt vettem fel japán jenben, hanem a gaz és csúnya bank, és gyere óvó bácsi, védjél meg engem! Nem én nem olvastam el az apró betűs részt, hanem ők nem írták naggyal, meg nem szóltak külön. Mindenki hibás, csak én nem. Meg ha nagy baj van, akkor az államnak igenis segítenie kell. Hoztak egy döntést az emberek, nem volt jó döntés, mégsem szeretnék viszont olyan országban élni, ahol ezt a veszteséget utána a közösségre porlasztják a saját politikai tőkéjüket az én konkrét tőkémből (adóforintjaimból) finanszírozó politikai dilettánsok.
(Csak végszóként jegyzem meg, hogy az egyoldalú szerződésmódosítási gyakorlat korlátozásával mélységesen egyetértek. Tessék irtani! Ne csak bankoknál, hanem telefontársaságoknál, közmű szolgáltatásoknál, hatósági áras szerződéseknél, stb. És tessék bíróság előtt megtámadni, amikor a szerződés jellegéből fakadóan kell, hogy legyen egyoldalú szerződésmódosításra lehetőség (a hosszútávú fogyasztói szerződések ilyenek), de ezzel a jogukkal az intézmények tisztességtelenül visszaélnek. Ma is van tehát jogi gátja a tisztességtelenségnek, vagy még inkább megvan a gát lehetősége. Csak persze egyszerűbb a hatóságok, állampolgárok, bíróságok munkára fogása helyett törvényeket alkotni. Ma a bizottság létrehozásán túl ez a másik módja annak, ha a munkát el akarjuk kerülni: alkoss törvényt!)
